Utazás

Magvunk táptalajra lelt
Csírázunk
Szárba szökkenünk
Lengedezünk a szélben, napsütésben
Álljuk viharok ostromát
Élvezzük méhek zümmögését
madarak énekét
S ha jól van dolgunk, kalászunkat
tán értő kezek is simogatják
Ám időnként áttaposnak rajtunk
veszett-vad csordák
Majd egyszer, mikor már
létünk kezd kókadozni
végezetül
learat minket a halál.

Enigma

Langymeleg estén, pihenem magam, ülve padon.
Készül elrabolni a semmi, robog velem, hagyom.
Zsákom mellettem, telve jó, s rossz emlékekkel.
Agyam kattog-recseg, dobog a szív, még nem vérzett el.

Folyton kínoz számtalan sosem múló gondolat,
közben a szellő, unottan kapirgál a lomb alatt.
Méla bánat koloncként toporog a nyomomban,
szilárdan miriád csatát megvívott koromban.

Parlagon hagyott számos szép, rongy, s rút szerelem,
ugrottam folyton negédes óceánba, de mind verem.
Mindóta hány tovatűnő hamvába holt szikra lángja,
aztán váltva még izzó parázs sem lobbantott lángra.

Az igaz érzés, vérvalószínben fakad, erőst dobban.
Nem tucat, nem átlag, nem fuvallatokra lobban.
Nem szerencsejáték, bűzös kocsmák tárgya ő,
mely csak balga ígéretekben szökkenhet elő.

Mind ködként szertefoszló vágyak netovábbjai.
Olykor lágyak, mámorító vonzalmak álmai.
Emlékemben örökkön szökő gepárdok marása,
taglózó csókok, bódító, boldog dimenzióhatása.

Megtagadtak, szerelmet, mézédesbe tűnő jövőt,
parlagon hagytak, szerelemkéjes-kétes gyötrőt.
Ámor nyila, te kegyetlen, lényünket kínzó dög.
Gyatra lázálom, tán valóság lényeged. Vergődök.

Szemhéjam mögött, zavartan kutatva mámorgok,
pillanatok átláthatatlan szövevényében tántorgok.
Az álmokat ébren ismétli az évek szürke folyama,
feltörő szennyet kerülő, tisztuló, illanó mámora.

Vágytam sokat, s kábán hagytam bűntelt lényemet,
sok helyütt hagytam szerteszét varratos szívemet.
Mind értetlen bánat-jámbor gondolatimba botlanak.
Mentem magam, akarva, sejtjeim feledést faljanak.

Most, biztos remény ragyog jólesőn melengetve.
Szemem hunyva, fényes kitartó, görcsök elengedve.
Maradtak emlékek, lélegzettöredékre boldogítnak,
foszlanak valóság közönyében, már csak okítanak.

Fájok e néktek ha meghalok, éltetek folyómedre más.
Értelmetlen e létem, hogy véletek sosem volt folytatás…
Nézzétek! Ősi kard mered most szívembe vájva!
Vérveres! …és forró! Nem nyíl. Gyönyörérzet, fájva.

Talán most. Érzem, nem kell tovább miértekkel élnem.
Bár, miért is kellene a miérteket értelmesnek vélnem.
Megint. Újra, vonz az ágy, folyton buzog bent a vágy.
Szívemből selymes meleg óvja lelkemet. Isten kardja lágy.

Létem értelmetlennek tűnne hiányoddal. Érzem. Más.
Akkor is, ha már… néha úgy tűnhet nem lesz folytatás.
Fuvallat jő, s kinyitom szemem, látón pirkadatra.
Hasadó éjburok, élet eredője aranyhidat sző a túlra.

Miért?

A múlt folyton zabálja
a jelent, miközben a jövő már
csámcsogva várja.

Kósza felhők is folyton
a Napot, s Holdat emésztik.
Az idő akár egy morcos, csapzott,
aszott vénember, miként kéjsóváran
pöttyös bugyit fantáziál
egy érett, kimért hölgyre.

Nincs kérdés, nincs pihenő,
csak folyton teszi a dolgát.
Nincs pardon, nincs óvás
se kegyelem, se jutalmazás,
csak a múlás.
Kegyetlen határozottság
érzelem nélkül harapdál, zabál,
formál lassan,
Kelletlenül apadsz, fogyatkozol.
Aprózódsz sodródva, mint kavics
tenger partján, örökkön szűnni nem
tudó hullámok ölelésében.

Ember! Tán pajzán gondolat voltál
miután felsejlettél.
Isten teremtéséhez is kellett
az Ő igéje.
Alkotott tárgyakban is ott sejlik
elébb a gondolat.

Kezdeted egy lélegzetvétel,
aztán sodor a lét, mint
tavaszi magvat a folyton
rohanó szél
Mit érsz te? Gondolatokat böffenő, tervekkel
vértező, porszem nagyságot
soha el nem érő emberi lény.
Mindég naggyá áhítod magad
az ismeretlen, el nem érhető
végtelenben.
Mindegy mire vágysz, idővel
minden szertefoszlik.
Tán így vélekedett valamely
létező is milliárdokkal elébb.
Aztán majd gondol a következő
Vélt-e ugyanúgy? Vél-e majd??
S miként vélek én?

Láthatatlan apró parány,
belőle nő élettelenből formázva
az élő,
s majd a holt.
Belőlük nő a minden,
társul szegődve a semmihez.
Semmiként vagyok magam is
a minden?
Mindenként vagyok tán a semmi?
Min évődök, évődök-e létben
után az öröklétben?

Nem számít! Hisz’ a múlt
felemészt mindent, s a jövő
nyálcsorgatva várja.

Elszáradt regény

Állok, várok, emlékezem,
rosszra s minden kellemesre.
Tudatom időbe tárom.
Bambulok s még mindig várok.
Állva járok!
Járva állok?
Mint egy szellem.
Tehetetlen-telhetetlen a lelkem.

Figyelem e csendes tájban
örök nyugalomba száműzött apró telkeket.
Hallgatok, figyelek.
Csálén áll egy írott márvány,
virág, mécses, néznek árván.
Szél, hideg,
marja bőröm.
Rendezett hanton, apró rögök pihennek.
Komorság dédelget,
emlékeim pergetem.
Kusza hajamba ront néhány
kósza száradt falevél,
miközben korhadt rovartetemek
sunnyognak roszogva talpam alá.
Üzenet! Üzenet?
Cafrangos lelkem
még le nem tehetem.
Szemem előtt játszik pofátlanul a szél.
Követem, miként hajlik végtelenbe a szürkeség.
Fényes szelek!
Mára végleg megfakultak.

Kapkod a szél, szalad az ősz,
mardos a múlás testemen.

Hirtelen árad s néz le rám virtuóz csillagfedél,
egy már nem létező világ derengő fénye tolul felém.
Tán most látom az idő kezdetét.
Oldalról mellém szegődik csábító színorgia,
de túloldalt már zabálja a távolból érkező fekete éj.
Hamarost ő pusztul ismét fényár oltárán,
mint angyal és ördög örökös harca.

Fejem fent,
ragacs lent.
Sárban állok.
Nem zavar.
Valahol messze járok.

Ősök, korhadó képzelet,
voltatok s mára elkoptatok.

Itt az idő már szerte foszlott.
Emberek!
Akkor mégis mire várunk?

Látom a világot, de csak tükröt tart elém,
Istent áhítom én is éltem legfagyosabb telén.

Emlékemben atyai nagyapám mesél.
Fagyban vágott léket Balaton jegén,
olykor télen is nyáron is eltűntet pecázott.
Mily durva hasonlat a mára,
miként az érett vízbeholt, apró halakat hány e világra.

Anyai nagyapám.
Ő a hallgatag.
Csak hiányzó nagylábujjai meséltek.
Minden elfagyott!
Mily dermesztő, kegyetlen kényszer azon a tájon,
hol bő termést csak a kaszás aratott.
Onnét loholt haza dögvészen át.
Tudta! Szerelem, s jövője várja.

Magam is, kit annyira szeretnék…
kóválygok utána, gyilkos, jeges pusztaságban.
Vágyom Őt!
Mindig Őt! Őt! Őt! Őt!
Aztán a jövőmbe képzelt remény,
mely szobámnak dísze,
egykor a természet legszebb,
folyton satnyuló vágott virága…
végül fonnyadtan száműzöm a kukába.

Néha dobban, néha roppan.
Néha nevet, néha fáj.
Kínzó, gyötrő vágy
mi mindig rám talál.

Engednem kell teret az újnak
s a régi görcsök végre tán fellazulnak.

Temetni nem csak holt testeket kell!
Mindent mi élettelen,
nem a jelen létezése.

Megtorpanok harmatos, madárzajos újjászületésben.
A múló idő küszöbén tétován rezzenek
a múlni nem akaró hűvösségbe.
Nyomomban cammog. Nem ereszt.
Röpke pillanatra várok.
Az időben rekedni nem lehet.
Visszanéznék, mert kínzóan erős a vágy!
Inkább lehajtom, majd emelem fejem.

Derengő napsugár, nem kérdez,
felfalja testem
S továbblépve,
lágyan, büszkén szájon csókol a hajnal.

Búcsúzom

Nyitom ablakom,

s plédem rázom magasából,

lebbennek róla mélybe

holt ígéretfoszlányok.

Etettél, tömtél ezernyi

nem létező finomsággal.

Nem születtek tettek, tervek.

Mégis múltak.

Székemen üresség várt,

plédre dobott kopott takaróm,

közte csalfa remény se várt.

Ültem, vártam.

Hívtalak, kértelek.

Tán üldöztelek. Reménytelve.

De ígérve sem teremtődött

mellém gazellaságod.

Piszok gyűlt,

be kell lássam.

Üres szavak,

meg sem fogalmazott

képzelhetetlen válaszok értek

nehezedő sziklateherré.

Hallgatás, tétova semmittevés

várni a szerelmet,

miben az ígéret is lanyha hazugság.

Gyalázat váratni, vezetni,

szóra sem méltatni,

ki aranyból kövezte

a számodra is szebb jövőt.

Királynő,

sőt Istennő lehettél volna.

Bizonytalan, reménytelen

sejtetésbe temetted

szépséges patyolat lényed,

Fájdalom,

rám testáltad,

magad boldog mivolta helyett.

Kínt hagytál,

rengeteget,

s csak kapkodom magam,

Miért hittem

számomra te lennél a minden?

Szívem így sorvad

hamuvá ködábránd legmélyébe.

Hogy térhetnék vissza

hádészi kínzatásból?

Messze a fény,

távol a tőledmentes jövőm.

Már csak sivatagos képzelgés,

eltűnt az együtt és a csak veled.

Tán csak én reméltem

manifesztálhatatlan délibábját.

Mit hibáztam?

Mit vétettem?

Miért nem lépted át

édenkertünk küszöbét?

Nem várt más csak én,

díszdobozban boldogságod,

kéz a kézben vezércsillagoddal

és a biztonságos elégedettség.

Plédem mélybe vetem,

ablakom bezárom,

s ismét

párás üvegen át nézem

a világot…

Végezetül

zajos élet végén szédülve rogyadoztál

sziréna vágott mögéd, már omladoztál

intézted világod, félbemaradt a munka

fénysebes idő, nem várt a kaszás újra

féltél az odaáttól, szavad elakadt

akartál még, de jövőd titok maradt

sokkoló pillanat, szeretet hazavárt

nem hisszük most sem a sors szavát

raktárba rejtett a zavart világ

visszhang nélkül marad oly sok imád

közénk rontott a kíméletlen halál

zsákba tömve élted, cipő s kabát

feladtad, nem vívtad utolsó harcodat

rendszer rejtette el megfakult arcodat

távolból rendeltük tűzbe kopott tested

örökül hagytad ránk szívünkben lelked

álmokkal maradtál adós e világnak

terveztél még, csak ez róható fel hibának

emléked ezentúl Isten házában vigyázzuk

megőrzünk, fájdalmat lassan lerázzuk

sorsod kíméletlen kényszerű fintora,

járatlan maradt hosszan az út pora

döntött a sors, már eltelt az élet

nem járod tovább erdőt, kertet, rétet

múltad lassan szerte hordja a szél

utókor majd vágyakról, tettekről mesél

elnémultál

porrá lettél

csendburok körötted

minden

Napkeringő

Harsány tűzkorong lágyan enyész láthatár mögül,
bágyatag bojhokat lehel, lélekben visszarepül.

Színpadra robbanó titkok, izzik világok tánca,
beteljesül vélük természet leggyönyörűbb násza.

Deszkáin mindig más díszlet leng elénk,
folyton változó, végbe rohanó Földtekén.

Láthatáron e frigy hirtelen végzetébe tér,
vad színorgia emlékét hordja szerte szél.

Igaznak a hit valóságra áhított hősköltemény,
miként vakon hívőt sem győzhet más vélemény.

Gyászruhában tetszelgő bús világa ölelget,
mialatt fénytelen mélység karcolja végeket.

S túlon győzelemre lendíti ismét fegyverét,
merészen tárja világra hímzett köpenyét.

Méltósággal büszke örökkön hű udvarával,
elhinti lényünkre Istenből fakadó imával.

Teljessé falja semmin csüngő fénylő lyukakat,
azúrral festi végtelenségben tespedő urakat.

Elmémben messze

Nem hallom most hangodat, 

nem látom már arcodat,

álmomban még vártalak,

ébren nagyon vágytalak.



Nem múlik el a remény,

ha nem vár írott levél,

kívánni most oly kevés, 

hogy mindig velem legyél.



Sóhajom messze száll,

mint lassú, törpe vitorlás.

Járja búsan a végtelent

és a vége sincs réteket.



Kitartóan epedő szívem, 

nélküled már célom sincsen,

ne hagyd hát kedvesem,

keserűvé váljék életem.



Szállnék veled az égen,

tüzet raknék álló jégen,

nem lennék sosem tétlen,

feltüzelve kellőképpen.



Szétfolyó mindennapok,

elszórva gondolatok, 

pajzán áhított emlékek,

bárhol vagyok, kísérnek.



Marcangol a gondolat,

hiányzol, fáj, hasogat,

csókolnám még hasadat,

bámulnám szép arcodat.



Homlokomra karcolnám,

mellkasomra sajtolnám,

tarkómra felszegelném,

bőrömet kiszínezném.



Van fakó kietlen hiány,

törhetetlen apró talány.

Hiány, lélekben sebesít,

mit idő már nem gyógyít.