…ha hátamra vehetném a világot,
többé soha nem lelnék sirámot!
GonzoFoto
Egyenként feledve
A közömbösség olyan, mint a dudva, lassan és biztosan porrá őröl minden szépet, s értékest…
Tollpihenő
Gyöngyöző tarkaság
pihenő, s pihegő
szürkeszín puhaság
vöröset lefedő
tollpihe lazaság
unalmat feledő…
Majd! Nem!
Nem akarok földet arcomra,
sötét semmit fából-dobozba!
Porcelánváza töltött éke!
Vízsugárban porként! Vége!
Nem akarok fejfát síromra,
kőből emléket kis halomra!
Nem akarok giccses szobrot,
mélybe nyúló hideg poklot!
Nem akarok hírt újságban,
betűt se írva, se borítékban,
gyászkeretet nevem köré,
díszeket a portrém fölé!
Nem akarok ezer év múlva,
fémpolcon katalogizálva,
virítani sárgult csontként,
regiszterben néhány sorként!
Nem akarok szentbeszédet,
sem színlelt bánatpercet,
elkent szúrós könnycseppeket,
s ne játsszanak bús zenéket
Kavalkádos tavaszi mezőn,
tehénlepényekkel ízesítve,
selymes szellő ölelésben,
szálljak messze… színesítve…
Vérzelem
Ha létezem…
vétkezem…
vétkem,
tétem,
létem,
vérem.
Olykor van vétkem,
mindenre van tétem,
csak enyém önnön létem,
áldozom! az én vérem!
Minden mi általam történt,
véremmel színeztem önként,
a vérem, mint létem, mulandó.
Kősivárban csoda mi halandó?
Semmi volt, s majd semmi lesz.
Közte apró pillanatnyi lét.
Elmém által kezem jobbá tesz,
épít, alkot és tettre kész,
mert használva lesz hős vitéz,
mit teljessé csak a vér tetéz!
Sorskavalkád
A szerelem érzete olyan, mint végtelen spirál végén a messzeség. Haladunk a cél felé, de közben folyton változik a kép, mindig más a lélek sóvárgása… van, hogy színes, van, hogy szürke, néha sivár, néha teljes. De a végére, mintha soha nem érnénk… Csak megyünk, s nyújtjuk kezünk, valamit mindig markolunk, de soha semmi nem lesz, ami mindig a miénk. Ideig birtokolunk, aztán… Az örök is csak egy pillanat, s a változás állandó!
Festett valóság
A festményt mindig készen kapjuk, csak le kell másolni a valóság mátrixából…
Ködbe vesző Balaton
A naplemente utolsó sugara is belevész a gyorsan terjedő, köröttem mindent ellepő, hűvös, arcot csipkedő átláthatlatlan pára világába. Csak a festett színfoszlányok derengenek a sötétség mindent felemésztő küszöbén.
Lehetetlentelenítés
Feledve szeretem,
szeretve feledem…
Szeretem, pedig már nem tehetem…
Feledem, de még mindig szeretem…
Szeretni, s feledni,
untalan ránézni,
képzelten bámulni,
folyton csak révedni,
szeretve tévedni,
eszemet örökké elvenni…
Nézem őt…
Nézem magam…
Csendben vakarom a leomlott falat.
Ujjam kopik, kezem fárad,
agyam bomlik, szavam csuklik,
elmémben a kép égve marad.
Nem szikra ez, folyton lángol,
fújom el, mégis lobban,
távolodva még forróbban.
Lapátolom köré, s rá a jeget.
gyártom a fagyot, hideget,
de mindig csak azt érzem…
a gyilkos meleget.
Emészti lelkemet,
hamvasztja szívemet,
végére gyárt balga beteget,
kancsali képeket,
de közben látni szépeket,
borzongós emléket.
Mára egy újabb énképet…
Fejbevág, zsigerel!
Utálatos szerelem!
Szeretném feledni…
Feledném szeretni…
Halnék, ha tehetném…
Fájóan végtelen teher,
sehossza égtelen meder,
az idő is kínoz,
kíméletlen seper,
nem marad más:
feledve szeretni…
Szeretni! Aztán meg feledni!
Feledni?
Tovább
halad az élet
csattognak véle
hangtalan
búskomor léptek
közben remélni
vétek
csodás dolgokat
gondolni vélek
ködbe révedő sűrű
életlen gomoly
idétlen hangok
kísérik
vesznek vélük
el a mélyben
vonaglok utána
mélysötétbe
túloldalon vakít
ez tán a valóság?
tisztul a kép
elvész a zúgás
magam vagyok
mögöttem a múlás