GonzoFoto

Szürreális valóság

Álmodok. Rosszakat. Szépeket. Érdekeset. Agyament dolgokat. Ébredezek. Nem tudom melyik a valóság. Kezd összeállni. Tudatosulni. Agyam tompa. Szemem csipás. Hajam kócos. Arcom gyűrött. Orrom eldugulva. Hangom karcos. Este megint hideget ittam. Nem baj. Kicsit medvés. Der Medve. Haha. Szemem is kezd látni. Fejemben még az álomtöredékek. Szürreális. Mint mindig. Meg kellene tanulnom festeni. Szép képek lennének. Vagy inkább képsorozatok. Majd egyszer. Vízszintesből igyekszem függőleges pozícióba emelkedni. Elindulok. Még bizonytalan. Izomláz. Izomláz? Fürdő. Tükör. Belenézek. Csodálkozás. Arcfelismerés. Rémület. Na ne! Hangtalan kiáltás. Inkább üvöltés. Üvöltés ott legbelül. Szörnyű látvány. Nemcsak a hajam, de még a szemöldököm is kócos. Mintha egy újabb ránccal bővült volna fejszerkezetem. Leginkább fejre hasonlít. Vagy mégsem? A meglévők mélyültek. Pattanással nem bővült. A csipa viszont gigantikus. T-rexnek is bökte volna. Laza mozdulat. Kikanyarít. Még koppan is a mosdóban. Fogam? Fülem? Egyebek. Mind megvan. Hajam elsimít. Visszaáll. Többször simít. Reménytelen. Vízcsap megnyit. Arcomba vizet fröcskölök. Agyam működésre bírom. Már egy százalékon pörög. Öreg a vincseszter. Lesz még öregebb is. Szürkeállomány jó része már elpusztítva. Rejtély, hogy mitől működik. Ismét elindulás. Sasszé. Néhány mambós vs. tangós mozdulat. Máris a konyhában vagyok. Kávéfőzőt keresem. Próbálom beazonosítani. Nem könnyű. Agy vs. szem. Néhány tétova perc. Siker. Megvan. Szétszed. Kimos. Betölt. Majd gáztűzhely. Főző alátét elhelyezése. Gáz begyújtása. Csodálkozás, hogy sikerült-e? Besüt a Nap. Pont oda. Semmi sem látszik a lángból. Ég? Nem ég? Miért nincs más színe a gáznak? Nem baj. Ellenőrzés. Persze az ujjammal. Végül is korán van még. Csodálkozás. Ég. Az ujjam is. Újabb csodálkozás. Iszonyú forró. Üvöltenék. Nem lehet. Van ki még pihen. Üvöltés helyett erős moraj. Rohanás. Vízcsap. Hideg. Alátart. Átélés. Kiélvezés. Vissza a tűzhelyhez. Művelet folytat. Kávéfőző elhelyez. Néhány perc. Fortyogás. Kotyogás. Bugyogás. Alakul. Elkészül. Csésze elővesz. Feltölt. Cukor. Tej. Persze csak kevés. Tűzhely lezár. Konyharuhával kávéfőző megmarkolás. Kitöltés. Kiskanállal keverés. Várakozás. Kicsit hosszabban. Miért nem lehet kicsit kihűlt kávét főzni? Lehűlt. Kicsit. Iható. Megszokásból újabb keverés. Kortyolgatás. Ablakon való kinézés. Messzire is. Balra nem. Ott egy másik épület. Kitakarja a többi látnivalót. Korlátozott panoráma. A többi látható. Viszont nem szép. Olyan kusza város. Csúnya is, érdekes is, szürke is, zajos is, hangos is. Most reggel biztos. Később javulhat a helyzet. Ez ébrenléti szintemtől függ. Meg hangulattól. …és sok egyéb külső behatástól. Kávé kezd hatni. Több zajt hallok. Több dolgot látok. Mintha még gondolkodni is tudnék. Foszlányokban. Ez viszont javuló tendenciát mutat. Kávé a gyomorban. Gyomor vs. agy. Koffein dolgozik. Működik! Megfogalmazódott végre az első mondatra érdemes gondolat. Igaz, olyan amilyen. Felébredtem!

… vagy mégsem?

Sorsítélet

Tartalommal telt arcomon,
csukott számmal muszáj mondanom,
mily plazmaszerű most alkatom,
életnek zamatát kellene hordanom.

Sekélyes világ zajától távolodom,
csak akkor állok, ha nincs már dolgom,
figyelem a nesztelenséget magamon,
nem mozdulok, csak némán mordulok.

Egy szó formálódik száraz ajkamon,
lehetetlen magamban tartanom,
kitör a sűrű ködbe, át a szájamon:
Nem értem! Ez másnak csak szánalom.

Mondtam már sokszor, mindig is vállalom,
tartottam terhet folyton a vállamon,
mi lett volna ha? Már sosem láthatom,
látom a jövőt és mégsem várhatom.

Csak egy szó volt mit kellett mondanom,
érzelmek számára mégsem volt oltalom,
karcolva hatolt feléd a dallamom.
Kérdőjel, mit meg kell most tartanom.

Gyűrődve porlad mind a tartalom,
emléket szépnek magamban meghagyom.
Ha ebből valamit jövőmnek kell mondanom,
mások kenjék sárral? Én ezt nem hagyom.

Virrasztok, ha megszürkül nappalom,
mert egyszer visszatorzul amőba alkatom.
Te! Szép emlékként hallgatom
az tökéletes, ha sosem kell mondanom.

Majd egyszer még, én így gondolom,
lesz még egy újabb alkalom,
és végtelen türelemmel várhatom,
ne kelljen a jövőben sem ártanom.

Kár a szóért

Voltak sokan, ordítottak!
Köröttem is lovagoltak,
bátorságból mást ugattak,
veszélyt látván elfutottak.

Csata napján elfordultak,
mellőlem mind kitolattak,
harcmezőre nem jutottak,
erdőn túlra oldalogtak.

Nagy szavaktól visszakoztak,
ígéretet nem tartottak.
Rossz énjükkel megalkudtak,
félelelmükből cserben hagytak.

Büszkeségből józanodtak,
erkölcsükből kioktattak,
gyávaságból lapítottak,
becsületből elkárhoztak.

Lyukas páncél árnyékomnak,
súlyos terhek földre nyomnak.
Kardom, nyilam lehullanak,
fegyvereim rozsdásodnak.

Lovam nyerít, botlik… nézem…
aztán meghal ő is szegényem.
Testem zuhan, sárban fekszem,
így érhet véget hősi regényem.

Csupasz seggel, kopasz fejjel,
tömérdek sok égett jellel,
marón fájó miriádnyi sebbel,
elárvult, hitbuzgó szívemmel.

Ez maradt, küzdök az ellennel,
fáradt kézben kevéske erőmmel.
Vonszolom magam arasznyi léptekkel,
csatát nyerek, pusztán a hitemmel…

Eltűnődés

keretbe szorítva
pillanatba taszítva
szegezve, akasztva,
árnyékban, megkopva
halványul, megsárgul
párától meglágyul
körötte lepusztul
semmivé módosul

valaki szerette
van aki temette
valakit szeretett
van kit ő temetett
nem tudni ki volt ő
holtáig hogy élt ő

apró emlék marad

kitart

az idő halad…

Hatalmas Székelykő

Hajnal köde még tépdesi a tájat
némán tesped, s kerüli a fákat
völgyben kúszik, halad előre
s a semmi bódultan hasad előtte
gyapjak kúsznak a homály felé
engedik zöld lejtőt maguk elé
juhász is csak követi a nyájat
teszi némán azt mit vállalt
fény a hegy mögül falu felé terjed
sűrű szürkeség lassacskán elernyed
magasból zúdúl házakra a reggel
hasadást jelzi kakas hangos tettel
hatalmas szikla ül, magas ég kárára
tekintély felügyel Torockó tájára
meredek nyúlik rögtön a tövéből
Isten is letekint méretes kövéről
Imádni fogja ki egyszer meglátja
körbenéz, a száját meg eltátja
csúcsáról karjait messzegésre tárja
ember ehelyt a mennyországot várja
apró pontok szuszognak felfelé
másszák a sziklát arccal a kő felé
felfelé izzadva sokféle veszély
s folyton mögéjük harap a mély
árnyékban pihenő sok apró cseppecske
kövek alól fakadó szűzies erecske
kéz és láb keresi száraz helyet
hol a biztosat markolni lehet
felérvén az Úr széles asztalára
rákiált ember a csodaszép tájra
megérte lelket felküzdeni oda
túloldalt vár rá az újabb csoda

Életlétben

Az élet sűrű viharában
áll az ember egymagában
dől a szélben napszakában
rojtszutykos bőgatyában

Az élet nehéz korszakában
vegetálgat rossz sorsában
Ingje hagyva el a sárban
bőrcipője rég kukában

Az élet kemény zavarában
nehéz járni út porában
korgó gyomros kínlódásban
gondolkodván bánatában

Az élet tágas udvarában
gazzal benőtt susogásban
sosem szűnő ugatásban
állandósult vicsorgásban

Az élet borús oldalában
bánat kering nyavalygásban
sosem szűnő forradásban
kellemetlen bús sajátban

Az élet múló szakaszában
várakozni lóhalálban
nézni körül üres házban
kellemetes énmagányban

Az élet napos sátorában
mindig színes csudaságban
boldogság csak folytatásban
szüntelenül napsugárban

Védtelen lét

Egyedül, mint fűszál a sivatagban,
hajlongsz vérgőzillatú széltől.
Tűröd égető homokszemek támadását.
Apránként zabálja bőröd.
Megvakít! Lassan, fájón,
míg kővé száradsz a nap alatt.
Mindenhol izzó fény, s mégis…
elhatalmasodik a homályzóna.
Nincs árnyék, se karó, se hűs,
nem akarod, de folyton csak tűrsz.
Nézlek… Légző holtnak tűnsz…
Szénné vált talpad alatt,
lassan tükörré olvad a táj,
s észre sem veszed, valami fáj…
Minden észrevétlen körötted,
s kéretlenül, mit nem kívánsz,
gömbbé formálódik a délibáb…
Nézed homorú tükörben magad,
odaát, a kinti domború íven túl,
rontanak feléd sötétlő szavak.
Robbannak, pusztítják világod.
Nyüszögve sunnyognak burkod körül,
árnyak is kenik a bűzlő szart,
ennek a többség mindig is örül…
De az ezüstfényen semmi repedés,
mégis, szivárog valami befelé.
Állod a végtelenbe nyúló próbát,
belülről tákolod, véded a levegőd.
Sosem létezhet e világban senki,
kinek bensőd biztosan kitárod…