Godzsa Zoárd

Lehetetlentelenítés

Feledve szeretem,
szeretve feledem…
Szeretem, pedig már nem tehetem…
Feledem, de még mindig szeretem…
Szeretni, s feledni,
untalan ránézni,
képzelten bámulni,
folyton csak révedni,
szeretve tévedni,
eszemet örökké elvenni…
Nézem őt…
Nézem magam…
Csendben vakarom a leomlott falat.
Ujjam kopik, kezem fárad,
agyam bomlik, szavam csuklik,
elmémben a kép égve marad.
Nem szikra ez, folyton lángol,
fújom el, mégis lobban,
távolodva még forróbban.
Lapátolom köré, s rá a jeget.
gyártom a fagyot, hideget,
de mindig csak azt érzem…
a gyilkos meleget.
Emészti lelkemet,
hamvasztja szívemet,
végére gyárt balga beteget,
kancsali képeket,
de közben látni szépeket,
borzongós emléket.
Mára egy újabb énképet…
Fejbevág, zsigerel!
Utálatos szerelem!
Szeretném feledni…
Feledném szeretni…
Halnék, ha tehetném…
Fájóan végtelen teher,
sehossza égtelen meder,
az idő is kínoz,
kíméletlen seper,
nem marad más:
feledve szeretni…
Szeretni! Aztán meg feledni!

Feledni?

Tovább

halad az élet
csattognak véle
hangtalan
búskomor léptek
közben remélni
vétek
csodás dolgokat
gondolni vélek
ködbe révedő sűrű
életlen gomoly
idétlen hangok
kísérik
vesznek vélük
el a mélyben
vonaglok utána
mélysötétbe
túloldalon vakít
ez tán a valóság?
tisztul a kép
elvész a zúgás
magam vagyok
mögöttem a múlás

Létmarcangoló

A lét e lény furcsa árnyalat,
akár a hős az ágy alatt,
átkozom kísértő vágyamat,
kidobni mindent mi nem támogat.

Kemény fényben sejlik lágy alak…
rezgő kontúrral. Jő vagy tán elhalad?
Elvész a szürke szín is hamar,
csak sejtéspillanat mi megmarad.

…de fogom és szorítom
…most magamnak ordítom
…majd szemem elé fordítom
…már megint csak torzítom
…holnap kobakom kondítom
…mindig szívemet fájdítom

Letenném terhem és taposnám,
eldobnám szívem, ne tapossák.

De mint a gaz visszanő,
súlyosabban terhelő,
túl mélyre nőtt gyökérzet,
szétszabdalva figyel…
Ő az önérzet!

Miként a reménytől telve
annyiszor várt alak,
haladva dzsungelen át,
fel az égbe, szalad…

Körötte már minden vak marad,
s nő vele hatalmas árnyalak…

Ablak a világra

 

Nézem a témám

figyelem némán

minden mi néz rám

megtapad léhán

átjárja vénám

bizserget bénán

kacsintva lép rám

kedvenc kis témám

kiáltok: hé mán!

visszhang jő, én-ám

figyellek, nézz rám!

Pirkadat kezdetén, mikor csipked a hűvös a lenge ing alatt. Komótosan lépdelve, szinte már pihenve. Nem sietve, minden pici rezdülést barátsággal figyelve. A lassan erősödő tiszta fényben, olyan a természet, mintha pihenne Isten, miután megteremtette az emberi világot. Ilyenkor erősödik az érzés, fokozatosan, lágyan, de egyre kikívánkozóbban, hogy meg kell örökíteni mindazt, ami van, ami szép. Mindent ami érzéseket kelt. Továbbadni másoknak, érezzék ők is. Érezzék és lássák, mit fest a fény, s mit látok én. Kis fantáziával is beleélhető piciny világunk, abba a másikba. Abba a nagy végtelenbe. Amely egyébként mindenkié, csak egyénenként másként látjuk. Más szűrőkön. Mert mindenhez kellenek az érzések. Ha némely negatív érzést semlegesíteni lehet egy pillanattal, melyet megmutathatok és ez magamból is árad, akkor már megérte a kattintás. Megérte, hogy világgá kürtöltem, nem csak azt a kis momentumot, hanem az éppen aktuális érzésemet. Is. Napközben, mikor már a bensőt is átmelengette a kellemes fénysugár, azon morfondírozok, ha Isten lehetnék, hagynám, hogy a világ önnön magától teremtődjék. A lassút felváltják a határozott léptek. Intenzívebben figyelve, még több dolog tűnik szembe. Szaporodnak, változnak vagy éppen eltűnnek. Minél hosszabb a megtett út, annál biztosabbak a léptek. Most már tapasztaltan, bátran igyekszem a naplemente irányába. Megvárjuk azt is. Mert kell az is. S, ha lesz még rá erő, becserkészem az éjszaka fényeit is.

 

photo by Laura Kovács