Godzsa Zoárd

Hatalmas Székelykő

Hajnal köde még tépdesi a tájat
némán tesped, s kerüli a fákat
völgyben kúszik, halad előre
s a semmi bódultan hasad előtte
gyapjak kúsznak a homály felé
engedik zöld lejtőt maguk elé
juhász is csak követi a nyájat
teszi némán azt mit vállalt
fény a hegy mögül falu felé terjed
sűrű szürkeség lassacskán elernyed
magasból zúdúl házakra a reggel
hasadást jelzi kakas hangos tettel
hatalmas szikla ül, magas ég kárára
tekintély felügyel Torockó tájára
meredek nyúlik rögtön a tövéből
Isten is letekint méretes kövéről
Imádni fogja ki egyszer meglátja
körbenéz, a száját meg eltátja
csúcsáról karjait messzegésre tárja
ember ehelyt a mennyországot várja
apró pontok szuszognak felfelé
másszák a sziklát arccal a kő felé
felfelé izzadva sokféle veszély
s folyton mögéjük harap a mély
árnyékban pihenő sok apró cseppecske
kövek alól fakadó szűzies erecske
kéz és láb keresi száraz helyet
hol a biztosat markolni lehet
felérvén az Úr széles asztalára
rákiált ember a csodaszép tájra
megérte lelket felküzdeni oda
túloldalt vár rá az újabb csoda

Életlétben

Az élet sűrű viharában
áll az ember egymagában
dől a szélben napszakában
rojtszutykos bőgatyában

Az élet nehéz korszakában
vegetálgat rossz sorsában
Ingje hagyva el a sárban
bőrcipője rég kukában

Az élet kemény zavarában
nehéz járni út porában
korgó gyomros kínlódásban
gondolkodván bánatában

Az élet tágas udvarában
gazzal benőtt susogásban
sosem szűnő ugatásban
állandósult vicsorgásban

Az élet borús oldalában
bánat kering nyavalygásban
sosem szűnő forradásban
kellemetlen bús sajátban

Az élet múló szakaszában
várakozni lóhalálban
nézni körül üres házban
kellemetes énmagányban

Az élet napos sátorában
mindig színes csudaságban
boldogság csak folytatásban
szüntelenül napsugárban

Védtelen lét

Egyedül, mint fűszál a sivatagban,
hajlongsz vérgőzillatú széltől.
Tűröd égető homokszemek támadását.
Apránként zabálja bőröd.
Megvakít! Lassan, fájón,
míg kővé száradsz a nap alatt.
Mindenhol izzó fény, s mégis…
elhatalmasodik a homályzóna.
Nincs árnyék, se karó, se hűs,
nem akarod, de folyton csak tűrsz.
Nézlek… Légző holtnak tűnsz…
Szénné vált talpad alatt,
lassan tükörré olvad a táj,
s észre sem veszed, valami fáj…
Minden észrevétlen körötted,
s kéretlenül, mit nem kívánsz,
gömbbé formálódik a délibáb…
Nézed homorú tükörben magad,
odaát, a kinti domború íven túl,
rontanak feléd sötétlő szavak.
Robbannak, pusztítják világod.
Nyüszögve sunnyognak burkod körül,
árnyak is kenik a bűzlő szart,
ennek a többség mindig is örül…
De az ezüstfényen semmi repedés,
mégis, szivárog valami befelé.
Állod a végtelenbe nyúló próbát,
belülről tákolod, véded a levegőd.
Sosem létezhet e világban senki,
kinek bensőd biztosan kitárod…

Majd! Nem!

Nem akarok földet arcomra,
sötét semmit fából-dobozba!
Porcelánváza töltött éke!
Vízsugárban porként! Vége!

Nem akarok fejfát síromra,
kőből emléket kis halomra!
Nem akarok giccses szobrot,
mélybe nyúló hideg poklot!

Nem akarok hírt újságban,
betűt se írva, se borítékban,
gyászkeretet nevem köré,
díszeket a portrém fölé!

Nem akarok ezer év múlva,
fémpolcon katalogizálva,
virítani sárgult csontként,
regiszterben néhány sorként!

Nem akarok szentbeszédet,
sem színlelt bánatpercet,
elkent szúrós könnycseppeket,
s ne játsszanak bús zenéket

Kavalkádos tavaszi mezőn,
tehénlepényekkel ízesítve,
selymes szellő ölelésben,
szálljak messze… színesítve…

Vérzelem

Ha létezem…
vétkezem…

vétkem,
tétem,
létem,
vérem.

Olykor van vétkem,
mindenre van tétem,
csak enyém önnön létem,
áldozom! az én vérem!

Minden mi általam történt,
véremmel színeztem önként,
a vérem, mint létem, mulandó.
Kősivárban csoda mi halandó?

Semmi volt, s majd semmi lesz.
Közte apró pillanatnyi lét.
Elmém által kezem jobbá tesz,
épít, alkot és tettre kész,
mert használva lesz hős vitéz,
mit teljessé csak a vér tetéz!

Sorskavalkád

A szerelem érzete olyan, mint végtelen spirál végén a messzeség. Haladunk a cél felé, de közben folyton változik a kép, mindig más a lélek sóvárgása… van, hogy színes, van, hogy szürke, néha sivár, néha teljes. De a végére, mintha soha nem érnénk… Csak megyünk, s nyújtjuk kezünk, valamit mindig markolunk, de soha semmi nem lesz, ami mindig a miénk. Ideig birtokolunk, aztán… Az örök is csak egy pillanat, s a változás állandó!