Blog

Végállomás

Ború, köd, hűvös kopárság… mar lélekig.

Szikkad a bőrredő, mint eltűnő lombtető.

Merengve mi szép volt, fájó a látvány,

a napfény is megszökött, az örök éltető.

 

Színtelen szürke vég majszolja a tájat,

a távolban varjak rekedten kántálnak.

Énekük égetőn tépi minden idegszálam,

dorgálón rám nézve, billegve mászkálnak.

 

Feltűnőn várnak, koszlott sorszámokkal,

akár a halál bús szelének bosszantó torzói.

Nem akarja senki, mégis a sorban állnak.

Figyelnek, s várnak rád a vég alantas hollói.

 

Elhaló szavak, derengőn parthoz futó ösvény,

mely az folyón keresztül vezet, felnéz az éghez.

Letaglóz a tudat, s nem érthetjük meg sosem:

oly rövid lét után miért rángatnak a révhez?

Múltba feledve

Tombol az érzelem,
benne az értelem.
Harcol a szív,
az elmém ellenem.
Ömlik a pusztulás
fertőző árja.
Mi lesz belőlem?
Múltból nézek a mára?

Elragad a kétely,
és vele a métely,
így fortyog lelkemben
az élet. Még élek?
Túl azon a folyón
megnyugodna-e énem?
Homokként szökik kezemből
mind, mit reméltem…

Markolom a semmit,
s ütöm az agyam,
valahol az úton
rég elhagytam magam.
Szívemet eldobtam
és már nem találom.
Ugyanúgy fáj minden,
ha magamban elzárom.

S majd.. a boldogság,
mint múló pillanat,
tűnődik az élet
keserű folyamán…

Tűnő álom

Alattomban gyilkol a váratlan hiány,
az üres fakó, megbánt, unott magány.

Lassan porrá zúzza létem az idő is,
már józanódva tisztul a vérző szív.

Lesújt néha, hirtelen a sors pallosa.
Elmém menekül. Néz, de nincs hova.

Vártam hosszan egy ritka pillanatra,
mint tűnő csillag nem várt pirkadatra.

Jövőbe láttam! Nincs már, rég elhagyott.
Hiánycikket gyártok, kezem is megkopott.

Nézve a tájat, már más jövőt gondolok,
csak valahogy múljanak zavaros holnapok.

Tudom boldog leszek, mégis haszontalan,
nem vagyok tétlen, s nem bátortalan.

Állok mereven, mint kopott dór oszlop,
lehetőség ez is, mi a múltba foszlott.

Ha Isten lennék, s bármit tehetnék,
akkor is csak az álmaim kergetném.

Tűnődés

Pislákol… Régvolt remény, emeld fel fejed!
Nem beszéltünk. Akarnék újra lenni. Veled!
Felöltötte, hogy letépje köntösét a vágy?
Megvetetlen, hűvösen várt mindig az ágy.
Megnyílsz-e még? Miért sikoltasz szív?
Mikor valahol legbelül, valami újra hív.
Merengtél olykor… Rejtezik-e még íly álom?
…vagy megálltál. Tényleg a saját utam járom?
Tán leporolod karcos-poros, fényt nyelő lemezed?
Mélyről, recsegve szól. Ez a te slágered?
Felütöd megsárgult könyvek gyűrött lapjait?
Hallod-e még egyszer fantáziatenger hangjait?
Ablakból nézel a tájra. Tompító esőcseppek.
Miként hullnak fentről, rögtön tájba vesznek.
Felsóhajtasz egy fáradt szempár mögül…
Valami nesz… valami zaj… sejlik belül.
Mit látsz egy pernyés csipkebokor mögül?
Mikor az örök vihar csendben melléd leül?
Révedek… Ez most álom? …vagy ébredek?
Öleltem. Éreztem. Te! Órákon át néztelek!
Suhantál. Keresztül, tűnő szaharai tájamon.
Időztél! Ha csak egy percre is! Fáradt vállamon.
Maradt egy pillantás. Nem fogom, mégis őrzöm.
Kellünk-e még egymásnak? Muszáj-e utat törnöm?

(C.M-nek!)

Hangyaálom

Csend honol a tájon, selypítő szél oson a fű tövében,
kiszáradt hangya nézi az eget, szorítja semmit ölében.
Bezúg egy gondolat, nem meri mondani, rezgeti arcát,
elhaló vélemény, pusztuló tervek, csiklandozzák talpát.
Lehull mellé a Nap egy darabja, rá a száradó homokra,
felcsillan, de perzsel, tervek, mit nem szorít marokra.
Elillant az élet, mert alant holt egy lelkes fénysugár,
odakacsint csillanó, bánaton üresen merengő szembogár.
Fejében tarka légvár, terveket szőtt foszló felhőre,
elszáradt jövő, mit apránként hőszellő taszít csak előre.

Valaki vár

 

Halvány fénysugár mereng a múlton,
töredezett emléket idéz a pulton.
Fénylett a való egykori pillanat,
mára megtört színekopott kirakat.

karcoltak mellé tintából kusza jelt,
örök létnek vésték az időt s embert.
Ragyog még minek fehér színe maradt,
s foszlik sárgul minden apró darab.

Remegő kéz nyúl érte csillogó porban,
furcsa regények laknak minden sorban.
Szürke erek, foltok, száradt redők,
dolgozzák, pusztítják idővég erők.

Elidőz a szikkadt kéz olykor pillanatra,
simogatja látványt, karcot megvakarja.
Rámered a könny, egy kéz eltakarja,
zuhanna múltra, száraz ajk visszatartja.

Kavarog sok emlék rozsdás lefolyóban,
belevesző pernyék egymással elhalóban.
Nehéz a látvány, zsibbad a deres tarkó,
foszlány csupán a pusztában inaló vadló.

Feltör a sikoly papíron foltos arcból,
mosolyt robbant elő szürke szembogárból.
Rég várt finom illat szakad az agyból,
karcos a hang, gyönyör régvolt szájból.

Kit egykor temetett, sohasem feledett,
nélküle csak tört szilánk lehetett.
Ürességet simagató kéz megrándul hirtelen,
könny hull a nőre, át utolsó leheleten.

Egyszer, egy pilanat, egyedül

 

Csupaszon, meztelen
mész a csatába
egyedül

Köd, hideg szél,
lehúz a vaskos sár,
de kúszol…
egyedül

Messze erdő, város.
Onnan figyelnek,
de nem látnak.
Apró vagy e tájban …
egyedül

Nézel vissza, mögötted mélység,
körötted semmi,
se ruha, se fegyver.
Vonszolod magad…
egyedül

Fejed emeled, nézel előre.
Ott a cél lebeg.
Követed…
egyedül

Sokszor fulladsz.
Kínzó, ha éhed van.
Tested zsibbadt, fájó.
Nincs már erőd,
de haladsz…
egyedül

Néha lebben rikító tünemény,
a jövő.
Közelről más, kívülről fakó.
Nyúlsz felé,
ez csak a tiéd…
egyedül

Ki van benne…
mi van benne…
te töltöd meg…
egyedül

Ha majd utoléred,
rájössz: zajos, kusza.
Sosincs rendben,
te vagy benne…
egyedül

Benn az élet,
számos mozaik.
Te építed…
egyedül

Kezeiddel, ujjaidal festegeted,
formálod a ködös levegőt.
Mit tettél, merre mentél,
csak a tiéd…
egyedül

Eggyé válsz a gömbbel,
kívül mi csupasz semmi,
csak te látod ott belül.
Mennyi, mennyi,
mind a tiéd…
egyedül

Vissszanézve, voltak sokan,
csatlakoztak, majd kikoptak,
veled voltak, kitartottak,
ők a tiéd…
egyedül

Emlékeid rakod sorba,
mind a jövőd része,
így lesz egész.
Révbe érve,
csak is tiéd…
egyedül

Majd kikopsz te is,
hullsz a mélybe.
Gömb a tiéd,
te a gömbben.
A jövő örök,
végtelen a semmi,
foszlik minden.
Oda tartasz végül…
egyedül

Csak a most volt, van, lesz.
Mindig te vagy benne…
egyedül

Vala’

Merengek
gondolatom körtáncot jár
megáll, pihen
zavartan figyel
fut, szalad, aztán liheg
megszakad
kapaszkodik
kút felett
lenéz
görcsösen markol
valamit elér
vasat vagy homályt
nézni le felesleges
sötét
végtelen mély
visszanéz
sosincs vége zuhanás
körbe káva
dohos koszos
vizes nyákos
lóg a név
lóg a szív
lóg a kopott kép
várja a jövőt
történik
mindig minden
csak örvénylik
fúj, esik
mélyből a hideg
koptatja
forgatja
aztán fakul
idővel kimúl
fent rács
lent vég
szélen avítt kéreg
múlt a méreg
irány a jövő
törni fémet
nyitni zárat
szabadság nélkül
csak ringat a bánat
bolond az
ki örömre épít
talap híján várat
várat
mit eloroz a bánat
szerelmet nem őriz
sem lakat sem rács
előre csak mezítlen
se szín se máz
sallang nélkül
felszáll
áttör szétterül
aztán fentről a vár
a lélek
mikor már kint végtelen
keres ismét
de nincsen táv
se vég
se kezdet
se lét
illúzió e világ
mint seszínű virág
karod kitár
szíved enged
elméd kivár
lent volt sivár
fent az irány
minden az út
csak menni folyton
megbotlani néhány ponton
leporolni
megidőzni
eltenni egy emlékképet
ismét tova
keresni
kutatni

Szürreális valóság

Álmodok. Rosszakat. Szépeket. Érdekeset. Agyament dolgokat. Ébredezek. Nem tudom melyik a valóság. Kezd összeállni. Tudatosulni. Agyam tompa. Szemem csipás. Hajam kócos. Arcom gyűrött. Orrom eldugulva. Hangom karcos. Este megint hideget ittam. Nem baj. Kicsit medvés. Der Medve. Haha. Szemem is kezd látni. Fejemben még az álomtöredékek. Szürreális. Mint mindig. Meg kellene tanulnom festeni. Szép képek lennének. Vagy inkább képsorozatok. Majd egyszer. Vízszintesből igyekszem függőleges pozícióba emelkedni. Elindulok. Még bizonytalan. Izomláz. Izomláz? Fürdő. Tükör. Belenézek. Csodálkozás. Arcfelismerés. Rémület. Na ne! Hangtalan kiáltás. Inkább üvöltés. Üvöltés ott legbelül. Szörnyű látvány. Nemcsak a hajam, de még a szemöldököm is kócos. Mintha egy újabb ránccal bővült volna fejszerkezetem. Leginkább fejre hasonlít. Vagy mégsem? A meglévők mélyültek. Pattanással nem bővült. A csipa viszont gigantikus. T-rexnek is bökte volna. Laza mozdulat. Kikanyarít. Még koppan is a mosdóban. Fogam? Fülem? Egyebek. Mind megvan. Hajam elsimít. Visszaáll. Többször simít. Reménytelen. Vízcsap megnyit. Arcomba vizet fröcskölök. Agyam működésre bírom. Már egy százalékon pörög. Öreg a vincseszter. Lesz még öregebb is. Szürkeállomány jó része már elpusztítva. Rejtély, hogy mitől működik. Ismét elindulás. Sasszé. Néhány mambós vs. tangós mozdulat. Máris a konyhában vagyok. Kávéfőzőt keresem. Próbálom beazonosítani. Nem könnyű. Agy vs. szem. Néhány tétova perc. Siker. Megvan. Szétszed. Kimos. Betölt. Majd gáztűzhely. Főző alátét elhelyezése. Gáz begyújtása. Csodálkozás, hogy sikerült-e? Besüt a Nap. Pont oda. Semmi sem látszik a lángból. Ég? Nem ég? Miért nincs más színe a gáznak? Nem baj. Ellenőrzés. Persze az ujjammal. Végül is korán van még. Csodálkozás. Ég. Az ujjam is. Újabb csodálkozás. Iszonyú forró. Üvöltenék. Nem lehet. Van ki még pihen. Üvöltés helyett erős moraj. Rohanás. Vízcsap. Hideg. Alátart. Átélés. Kiélvezés. Vissza a tűzhelyhez. Művelet folytat. Kávéfőző elhelyez. Néhány perc. Fortyogás. Kotyogás. Bugyogás. Alakul. Elkészül. Csésze elővesz. Feltölt. Cukor. Tej. Persze csak kevés. Tűzhely lezár. Konyharuhával kávéfőző megmarkolás. Kitöltés. Kiskanállal keverés. Várakozás. Kicsit hosszabban. Miért nem lehet kicsit kihűlt kávét főzni? Lehűlt. Kicsit. Iható. Megszokásból újabb keverés. Kortyolgatás. Ablakon való kinézés. Messzire is. Balra nem. Ott egy másik épület. Kitakarja a többi látnivalót. Korlátozott panoráma. A többi látható. Viszont nem szép. Olyan kusza város. Csúnya is, érdekes is, szürke is, zajos is, hangos is. Most reggel biztos. Később javulhat a helyzet. Ez ébrenléti szintemtől függ. Meg hangulattól. …és sok egyéb külső behatástól. Kávé kezd hatni. Több zajt hallok. Több dolgot látok. Mintha még gondolkodni is tudnék. Foszlányokban. Ez viszont javuló tendenciát mutat. Kávé a gyomorban. Gyomor vs. agy. Koffein dolgozik. Működik! Megfogalmazódott végre az első mondatra érdemes gondolat. Igaz, olyan amilyen. Felébredtem!

… vagy mégsem?

Sorsítélet

Tartalommal telt arcomon,
csukott számmal muszáj mondanom,
mily plazmaszerű most alkatom,
életnek zamatát kellene hordanom.

Sekélyes világ zajától távolodom,
csak akkor állok, ha nincs már dolgom,
figyelem a nesztelenséget magamon,
nem mozdulok, csak némán mordulok.

Egy szó formálódik száraz ajkamon,
lehetetlen magamban tartanom,
kitör a sűrű ködbe, át a szájamon:
Nem értem! Ez másnak csak szánalom.

Mondtam már sokszor, mindig is vállalom,
tartottam terhet folyton a vállamon,
mi lett volna ha? Már sosem láthatom,
látom a jövőt és mégsem várhatom.

Csak egy szó volt mit kellett mondanom,
érzelmek számára mégsem volt oltalom,
karcolva hatolt feléd a dallamom.
Kérdőjel, mit meg kell most tartanom.

Gyűrődve porlad mind a tartalom,
emléket szépnek magamban meghagyom.
Ha ebből valamit jövőmnek kell mondanom,
mások kenjék sárral? Én ezt nem hagyom.

Virrasztok, ha megszürkül nappalom,
mert egyszer visszatorzul amőba alkatom.
Te! Szép emlékként hallgatom
az tökéletes, ha sosem kell mondanom.

Majd egyszer még, én így gondolom,
lesz még egy újabb alkalom,
és végtelen türelemmel várhatom,
ne kelljen a jövőben sem ártanom.