Blog

Elmémben messze

Nem hallom most hangodat, 

nem látom már arcodat,

álmomban még vártalak,

ébren nagyon vágytalak.



Nem múlik el a remény,

ha nem vár írott levél,

kívánni most oly kevés, 

hogy mindig velem legyél.



Sóhajom messze száll,

mint lassú, törpe vitorlás.

Járja búsan a végtelent

és a vége sincs réteket.



Kitartóan epedő szívem, 

nélküled már célom sincsen,

ne hagyd hát kedvesem,

keserűvé váljék életem.



Szállnék veled az égen,

tüzet raknék álló jégen,

nem lennék sosem tétlen,

feltüzelve kellőképpen.



Szétfolyó mindennapok,

elszórva gondolatok, 

pajzán áhított emlékek,

bárhol vagyok, kísérnek.



Marcangol a gondolat,

hiányzol, fáj, hasogat,

csókolnám még hasadat,

bámulnám szép arcodat.



Homlokomra karcolnám,

mellkasomra sajtolnám,

tarkómra felszegelném,

bőrömet kiszínezném.



Van fakó kietlen hiány,

törhetetlen apró talány.

Hiány, lélekben sebesít,

mit idő már nem gyógyít.

Ábrándozás pillanata

Pezsegős, ábrándos arcomat
fordítom rá messzi tájra,
nézek keresztül a semmin,
látom azon túl a mindent.

Ott látlak messze téged,
rólad pereg minden gondolat,
rajzolódik leopárd alkatod,
s vágyom zsongító hangodat.

Zörgő hangom eresztem feléd,
de mint villám, csap belém
a felismerés, hogy álmodom,
és nem szaladsz majd felém.

Nézek rád, szoborként, bárgyún,
robogsz hozzám halkan, sebesen.
Széttárom feléd esetlen karjaim,
de csak szellő lengeti keblemet.

Csak a hűvös érzete marad soká,
és a verejték szúrós bizsergése,
de belülről folyton perzseli,
szívem örökkön lágy melegsége.

Ködmélyben

Bújik a Hold, Nap is felhők mögött

…messze…

Szivárványon túl töri fejét a lét

…lesz-e?

 

Felhőtlenségben szemet vakító Nap

…te fényes!

Árnyas ködbe burkolva lágy alak

…oly regényes…

 

Légúton járnak kéz a kézben, körbe

…egymást nézve…

Haragtalan setét mögött, fényben

…tűzben égve…

 

Pára mögött tűnik mennybolt kékje

…itt van végre!

Ívet karcolva merészkednek messze

…vékony jégre…

 

Égnek kékje rávetül a vékony jégre

…végre, végre!

Halvány jégszilánk reppen fel a légbe

…égbe térve…

Létkérdés

Míg nem léteztem hol lehettem én?
Voltam e már az ősi idők kezdetén?
Ha nem volt semmi, miből lettem én?
Létezhettem e már a semmi rejtekén?

Miért e sors, csak kezdet aztán a vég,
csak úgy lett vagy Isten tette rég?
Ha nem volt, miből lett minden s a lét,
a semmiből miként lett e mindenség?

Teremtő, hogy lettél idők kezdetén?
Alkottak tán vagy született a fény?
Ha voltál, már melletted voltam én?
Ha te nem, vajh hol bolyongtam én?

Az idő kezdetén, az élet reggelén,
hogyan lett az első hajnali fény?
Mi volt az ok, hogy lett a mindenség?
Miért kellett, ha nem volt semmi rég?

Miért e sors, hogy álom a remény?
Miért a hit, ha megtartani nehéz?
Miért az élet, ha nincs másik lét?
Miért a létezés, ha majd véget ér?

Megérkeztem, s emelve lett a tét,
ezen univerzum tagja lettem én.
Egy aprócska villanat kezdetén,
e kék bolygón fogyasztok oxigént.

Létezem! Valós lehet e ezen feltevés?
Élek, teszek, halok, de nem csak én.
Honnan a vágy, ismerjem a létezést?
Folyton kínoz, a nem szűnő késztetés.

Nincs más semmi, elönt a rettegés…
éltem lehet csak álnok cselszövés.
Ha nem voltam, hogyan lettem én?
Ha nem leszek, hát mivé válok én?

Sejtből indulok, élek, s leszek vén…
Mit kell tanuljak itt, zűrös féltekén?
Hát mivé formál engem e földi lét?
Leszek e más, folytatom e létem én?

Rejtező napsugár

Hegygerincen ülsz, s vágja húsod a szikla,

magvas gondolatok termőhelyének titka.

Látod tengered, messzeségbe húz tekinteted,

igyekszel, a békét magadban kell elhintened.

Elhagyatva figyeled az aranyló fodrokat,

kergetik a sugarak az aprón ringó habokat.

Magasan vagy, önnön világképed felett

magaddal, íly közelségben Isten is veled.

Megfejtést vársz tőle, pedig te vagy a könyv,

erőlködsz a létben, mint folyton csorduló könny,

Megrémülsz… látva vörös estruháját a Napnak.

Nem érted mi zajlik. Tán hazudtál magadnak?

Messze nyugvó korong már hűvösen figyel rád,

Emlékezel, kitartó hited mikor bontott vitorlát.

Tekinteted méláz egy bukdácsoló csónakon,

s mi a fényből már elbújt, az mardos karon.

Néhány gondolat mi benned gyötrőn cikáz…

bágyadttá, s reményvesztett vázzá aláz.

Hegyekbe burkolozó nappal várod a hajnalt,

közben a jeges fuvallat, rajtad keresztül kajtat.

Vágyó dobbanás a reményhez… örökbe csalt,

mert egy selymes érintés bizton a végbe halt.

Finom illatú, igéző tekintet őrületbe hajthat,

sosem volt tiéd, ezért csak pillanatig tarthat.

Mikor rajthoz álltál nem vártál sehol vigaszt,

mentséged legyen, örökkön vágytad az igazt…

Valahol

Múló pillanat hullámzó tengerén terelget pókerarcú sorsom.
Bátor harcos valék, önvélemény. Hinném ez savam, borsom.

Vakon hunyorogva kutatom a partot, a pálmafás szigetet,
agyam nem lát, csak figyel, képtelen reményekkel hiteget.

Emészt, s fáj a jéghideg csobogás, a csontig maró napsugár.
Imbolyogva állok, óvatlan, tarkómon csámcsog a rút halál.

S mikor már dereng messzeségbe régóta vágyott kikötőm,
habokba merítem, s elhagyom, egyetlen, szálkás evezőm.

Kuszálva víz felett a levegőt, kalimpál sajgó fonnyadt karom,
egy sosem volt rév felé hajtom imbolygó, korhadt csónakom.

Álomból riadván

Markolom mikrofonom, s színpadra
állok… az ajkam mögé.
Néhanapján magam is sóvárgok,
az élettelen látszatlét felé,
s rekedten, félholtként kántálok
valami búskormor dallamot.
Emlékőrző agyammal még érzem
a bódító lágyfinom illatot.

Vakon hadonászva ütöm át e korlátolt,
sóvárgó világ üszkös falát,
és sajgó gyomorral vonyítom el éltem
hangzatos sercegő dallamát.
Ilyenkor lebben a lelkem, elbújva
nyugtalan feszengő testemben,
mint rettentő rejtező ordas, világtól
távol egy fagyos jégveremben.

Töredékes nimbuszokból rendeztem
kirakatba önnön bábumat,
melyről hamiskásan lóg, testemről
felszaggatott, aszott kábulat.
Közben… olykor-olykor… felszínre
tör legnagyszerűbb tervem,
de hamar elfoszlik a térben, mit
időnként felhányt egy szervem.

Néhanapján merengek. Miért
ültem mások lerobbant járatára?
Saját létem, s eltévelygett
szellemem legnagyobb bánatára.
Közben a tömegben állva,
omló hídról a mélybe révedezem.
Lelkem mindig itt sétált, folyton
óvón, kézen fogva velem.

Alkotóim, kik egykor felültettek
a karma kószáló vonatára,
akarva-akaratlan alkották földi
lényem, tán a világ bánatára.
Aztán a SorsIsten, hagyva Mózest
a folyón, e létben elveszetten,
magam is úgy születtem, mint
szépreményű, hevenyészett tervem.

Az út során, valahol, valami… tán
a bosszús remény? Vaksötétbe zárt,
s vérző karommal folyton vájva,
sajgó vágyam kulcslyukakra várt.
Ajtókat, rozsdás zárakat vakartam,
kapartam, mindig csak kutatva.
Sosem kérdeztek. Önzőn, dohos
vagonba zárva hagytak magamra.

S most… állok szobámban, ijedten
szemlélem még mi passzol rám,
miközben egy kialvatlan arc bambán,
lesújtón les a tükörből rám.
Deresedő halántékkal keresem
eltűnő céljaim, tán már sosem lelem.
E világban tévelygek, mivel
kényszer és vágy mindig együtt terem.

Legszebb pillanat

Fájó teste már rég tettre kész,
s a múlt kínja lassan odavész.
Testek csatája lehet túl kemény,
de lám világra ébred a jövevény.

Lassan indul sötétből a fényre,
véderőből ki az ítélőszékre,
éltet adó kéklőn szorítja kezem,
e pillanatra örökkön emlékezem.

Érkezik de még semmit nem remél,
vérük közös, most már külön él,
kuporog össze remegő kicsi lény,
felsír a világban egy új remény…

Ismét

Szunnyad a vulkán, kopott kövek napoznak ormán,
mint csonka gyertyák feszülnek egy kiszáradt tortán.
Bámulnak, dacolnak, már nem hat rájuk a vad orkán.
Kivárnak, hasalnak, mint mákszemek holt ember torkán.

Nappal és éjjel is unottfájón, űrfeketén virítanak,
letűnt, buzgó vérrel feltüzelt emlékeket tarkítanak.
Esőcsepp hull melléjük, de ott már semmi sem porzik,
mi egykor vakító vörösen izzott, széttespedve porlik.

Nagy ritkán, vésztjóslón, a mély mint a vad, torokból ordít,
akár a fűszeres sülthúsra vágyó éhgyomor, hangosat kordít.
Tétováz, elidőz, de már erősen kiadós ebédre vágyik.
Mélyben a tűz, fent a sivár táj, melyet lávakő lágyít.

Valami lentről szeretne látni, nyomja alá soktonnás szikla.
Valaki álmodott, keresi a rést, felfelé a fényre, vissza.
Tüzes vulkán mi volt egykoron, kilő, szétkarmolja az eget.
Felhőket rajzol, újra tájat rendez, mindent mit felégetett.