A múlt folyton zabálja
a jelent, miközben a jövő már
csámcsogva várja.

Kósza felhők is folyton
a Napot, s Holdat emésztik.
Az idő akár egy morcos, csapzott,
aszott vénember, miként kéjsóváran
pöttyös bugyit fantáziál
egy érett, kimért hölgyre.

Nincs kérdés, nincs pihenő,
csak folyton teszi a dolgát.
Nincs pardon, nincs óvás
se kegyelem, se jutalmazás,
csak a múlás.
Kegyetlen határozottság
érzelem nélkül harapdál, zabál,
formál lassan,
Kelletlenül apadsz, fogyatkozol.
Aprózódsz sodródva, mint kavics
tenger partján, örökkön szűnni nem
tudó hullámok ölelésében.

Ember! Tán pajzán gondolat voltál
miután felsejlettél.
Isten teremtéséhez is kellett
az Ő igéje.
Alkotott tárgyakban is ott sejlik
elébb a gondolat.

Kezdeted egy lélegzetvétel,
aztán sodor a lét, mint
tavaszi magvat a folyton
rohanó szél
Mit érsz te? Gondolatokat böffenő, tervekkel
vértező, porszem nagyságot
soha el nem érő emberi lény.
Mindég naggyá áhítod magad
az ismeretlen, el nem érhető
végtelenben.
Mindegy mire vágysz, idővel
minden szertefoszlik.
Tán így vélekedett valamely
létező is milliárdokkal elébb.
Aztán majd gondol a következő
Vélt-e ugyanúgy? Vél-e majd??
S miként vélek én?

Láthatatlan apró parány,
belőle nő élettelenből formázva
az élő,
s majd a holt.
Belőlük nő a minden,
társul szegődve a semmihez.
Semmiként vagyok magam is
a minden?
Mindenként vagyok tán a semmi?
Min évődök, évődök-e létben
után az öröklétben?

Nem számít! Hisz’ a múlt
felemészt mindent, s a jövő
nyálcsorgatva várja.