Pezsegős, ábrándos arcomat
fordítom rá messzi tájra,
nézek keresztül a semmin,
látom azon túl a mindent.

Ott látlak messze téged,
rólad pereg minden gondolat,
rajzolódik leopárd alkatod,
s vágyom zsongító hangodat.

Zörgő hangom eresztem feléd,
de mint villám, csap belém
a felismerés, hogy álmodom,
és nem szaladsz majd felém.

Nézek rád, szoborként, bárgyún,
robogsz hozzám halkan, sebesen.
Széttárom feléd esetlen karjaim,
de csak szellő lengeti keblemet.

Csak a hűvös érzete marad soká,
és a verejték szúrós bizsergése,
de belülről folyton perzseli,
szívem örökkön lágy melegsége.