godzsa.hu

Ábrándozás pillanata

Pezsegős, ábrándos arcomat
fordítom rá messzi tájra,
nézek keresztül a semmin,
látom azon túl a mindent.

Ott látlak messze téged,
rólad pereg minden gondolat,
rajzolódik leopárd alkatod,
s vágyom zsongító hangodat.

Zörgő hangom eresztem feléd,
de mint villám, csap belém
a felismerés, hogy álmodom,
és nem szaladsz majd felém.

Nézek rád, szoborként, bárgyún,
robogsz hozzám halkan, sebesen.
Széttárom feléd esetlen karjaim,
de csak szellő lengeti keblemet.

Csak a hűvös érzete marad soká,
és a verejték szúrós bizsergése,
de belülről folyton perzseli,
szívem örökkön lágy melegsége.

Ködmélyben

Bújik a Hold, Nap is felhők mögött

…messze…

Szivárványon túl töri fejét a lét

…lesz-e?

 

Felhőtlenségben szemet vakító Nap

…te fényes!

Árnyas ködbe burkolva lágy alak

…oly regényes…

 

Légúton járnak kéz a kézben, körbe

…egymást nézve…

Haragtalan setét mögött, fényben

…tűzben égve…

 

Pára mögött tűnik mennybolt kékje

…itt van végre!

Ívet karcolva merészkednek messze

…vékony jégre…

 

Égnek kékje rávetül a vékony jégre

…végre, végre!

Halvány jégszilánk reppen fel a légbe

…égbe térve…

Valahol

Múló pillanat hullámzó tengerén terelget pókerarcú sorsom.
Bátor harcos valék, önvélemény. Hinném ez savam, borsom.

Vakon hunyorogva kutatom a partot, a pálmafás szigetet,
agyam nem lát, csak figyel, képtelen reményekkel hiteget.

Emészt, s fáj a jéghideg csobogás, a csontig maró napsugár.
Imbolyogva állok, óvatlan, tarkómon csámcsog a rút halál.

S mikor már dereng messzeségbe régóta vágyott kikötőm,
habokba merítem, s elhagyom, egyetlen, szálkás evezőm.

Kuszálva víz felett a levegőt, kalimpál sajgó fonnyadt karom,
egy sosem volt rév felé hajtom imbolygó, korhadt csónakom.

Álomból riadván

Markolom mikrofonom, s színpadra
állok… az ajkam mögé.
Néhanapján magam is sóvárgok,
az élettelen látszatlét felé,
s rekedten, félholtként kántálok
valami búskormor dallamot.
Emlékőrző agyammal még érzem
a bódító lágyfinom illatot.

Vakon hadonászva ütöm át e korlátolt,
sóvárgó világ üszkös falát,
és sajgó gyomorral vonyítom el éltem
hangzatos sercegő dallamát.
Ilyenkor lebben a lelkem, elbújva
nyugtalan feszengő testemben,
mint rettentő rejtező ordas, világtól
távol egy fagyos jégveremben.

Töredékes nimbuszokból rendeztem
kirakatba önnön bábumat,
melyről hamiskásan lóg, testemről
felszaggatott, aszott kábulat.
Közben… olykor-olykor… felszínre
tör legnagyszerűbb tervem,
de hamar elfoszlik a térben, mit
időnként felhányt egy szervem.

Néhanapján merengek. Miért
ültem mások lerobbant járatára?
Saját létem, s eltévelygett
szellemem legnagyobb bánatára.
Közben a tömegben állva,
omló hídról a mélybe révedezem.
Lelkem mindig itt sétált, folyton
óvón, kézen fogva velem.

Alkotóim, kik egykor felültettek
a karma kószáló vonatára,
akarva-akaratlan alkották földi
lényem, tán a világ bánatára.
Aztán a SorsIsten, hagyva Mózest
a folyón, e létben elveszetten,
magam is úgy születtem, mint
szépreményű, hevenyészett tervem.

Az út során, valahol, valami… tán
a bosszús remény? Vaksötétbe zárt,
s vérző karommal folyton vájva,
sajgó vágyam kulcslyukakra várt.
Ajtókat, rozsdás zárakat vakartam,
kapartam, mindig csak kutatva.
Sosem kérdeztek. Önzőn, dohos
vagonba zárva hagytak magamra.

S most… állok szobámban, ijedten
szemlélem még mi passzol rám,
miközben egy kialvatlan arc bambán,
lesújtón les a tükörből rám.
Deresedő halántékkal keresem
eltűnő céljaim, tán már sosem lelem.
E világban tévelygek, mivel
kényszer és vágy mindig együtt terem.

Legszebb pillanat

Fájó teste már rég tettre kész,
s a múlt kínja lassan odavész.
Testek csatája lehet túl kemény,
de lám világra ébred a jövevény.

Lassan indul sötétből a fényre,
véderőből ki az ítélőszékre,
éltet adó kéklőn szorítja kezem,
e pillanatra örökkön emlékezem.

Érkezik de még semmit nem remél,
vérük közös, most már külön él,
kuporog össze remegő kicsi lény,
felsír a világban egy új remény…

Végállomás

Ború, köd, hűvös kopárság… mar lélekig.

Szikkad a bőrredő, mint eltűnő lombtető.

Merengve mi szép volt, fájó a látvány,

a napfény is megszökött, az örök éltető.

 

Színtelen szürke vég majszolja a tájat,

a távolban varjak rekedten kántálnak.

Énekük égetőn tépi minden idegszálam,

dorgálón rám nézve, billegve mászkálnak.

 

Feltűnőn várnak, koszlott sorszámokkal,

akár a halál bús szelének bosszantó torzói.

Nem akarja senki, mégis a sorban állnak.

Figyelnek, s várnak rád a vég alantas hollói.

 

Elhaló szavak, derengőn parthoz futó ösvény,

mely az folyón keresztül vezet, felnéz az éghez.

Letaglóz a tudat, s nem érthetjük meg sosem:

oly rövid lét után miért rángatnak a révhez?