Godzsa Zoárd

Elszáradt regény

Állok, várok, emlékezem,
rosszra s minden kellemesre.
Tudatom időbe tárom.
Bambulok s még mindig várok.
Állva járok!
Járva állok?
Mint egy szellem.
Tehetetlen-telhetetlen a lelkem.

Figyelem e csendes tájban
örök nyugalomba száműzött apró telkeket.
Hallgatok, figyelek.
Csálén áll egy írott márvány,
virág, mécses, néznek árván.
Szél, hideg,
marja bőröm.
Rendezett hanton, apró rögök pihennek.
Komorság dédelget,
emlékeim pergetem.
Kusza hajamba ront néhány
kósza száradt falevél,
miközben korhadt rovartetemek
sunnyognak roszogva talpam alá.
Üzenet! Üzenet?
Cafrangos lelkem
még le nem tehetem.
Szemem előtt játszik pofátlanul a szél.
Követem, miként hajlik végtelenbe a szürkeség.
Fényes szelek!
Mára végleg megfakultak.

Kapkod a szél, szalad az ősz,
mardos a múlás testemen.

Hirtelen árad s néz le rám virtuóz csillagfedél,
egy már nem létező világ derengő fénye tolul felém.
Tán most látom az idő kezdetét.
Oldalról mellém szegődik csábító színorgia,
de túloldalt már zabálja a távolból érkező fekete éj.
Hamarost ő pusztul ismét fényár oltárán,
mint angyal és ördög örökös harca.

Fejem fent,
ragacs lent.
Sárban állok.
Nem zavar.
Valahol messze járok.

Ősök, korhadó képzelet,
voltatok s mára elkoptatok.

Itt az idő már szerte foszlott.
Emberek!
Akkor mégis mire várunk?

Látom a világot, de csak tükröt tart elém,
Istent áhítom én is éltem legfagyosabb telén.

Emlékemben atyai nagyapám mesél.
Fagyban vágott léket Balaton jegén,
olykor télen is nyáron is eltűntet pecázott.
Mily durva hasonlat a mára,
miként az érett vízbeholt, apró halakat hány e világra.

Anyai nagyapám.
Ő a hallgatag.
Csak hiányzó nagylábujjai meséltek.
Minden elfagyott!
Mily dermesztő, kegyetlen kényszer azon a tájon,
hol bő termést csak a kaszás aratott.
Onnét loholt haza dögvészen át.
Tudta! Szerelem, s jövője várja.

Magam is, kit annyira szeretnék…
kóválygok utána, gyilkos, jeges pusztaságban.
Vágyom Őt!
Mindig Őt! Őt! Őt! Őt!
Aztán a jövőmbe képzelt remény,
mely szobámnak dísze,
egykor a természet legszebb,
folyton satnyuló vágott virága…
végül fonnyadtan száműzöm a kukába.

Néha dobban, néha roppan.
Néha nevet, néha fáj.
Kínzó, gyötrő vágy
mi mindig rám talál.

Engednem kell teret az újnak
s a régi görcsök végre tán fellazulnak.

Temetni nem csak holt testeket kell!
Mindent mi élettelen,
nem a jelen létezése.

Megtorpanok harmatos, madárzajos újjászületésben.
A múló idő küszöbén tétován rezzenek
a múlni nem akaró hűvösségbe.
Nyomomban cammog. Nem ereszt.
Röpke pillanatra várok.
Az időben rekedni nem lehet.
Visszanéznék, mert kínzóan erős a vágy!
Inkább lehajtom, majd emelem fejem.

Derengő napsugár, nem kérdez,
felfalja testem
S továbblépve,
lágyan, büszkén szájon csókol a hajnal.

Búcsúzom

Nyitom ablakom,

s plédem rázom magasából,

lebbennek róla mélybe

holt ígéretfoszlányok.

Etettél, tömtél ezernyi

nem létező finomsággal.

Nem születtek tettek, tervek.

Mégis múltak.

Székemen üresség várt,

plédre dobott kopott takaróm,

közte csalfa remény se várt.

Ültem, vártam.

Hívtalak, kértelek.

Tán üldöztelek. Reménytelve.

De ígérve sem teremtődött

mellém gazellaságod.

Piszok gyűlt,

be kell lássam.

Üres szavak,

meg sem fogalmazott

képzelhetetlen válaszok értek

nehezedő sziklateherré.

Hallgatás, tétova semmittevés

várni a szerelmet,

miben az ígéret is lanyha hazugság.

Gyalázat váratni, vezetni,

szóra sem méltatni,

ki aranyból kövezte

a számodra is szebb jövőt.

Királynő,

sőt Istennő lehettél volna.

Bizonytalan, reménytelen

sejtetésbe temetted

szépséges patyolat lényed,

Fájdalom,

rám testáltad,

magad boldog mivolta helyett.

Kínt hagytál,

rengeteget,

s csak kapkodom magam,

Miért hittem

számomra te lennél a minden?

Szívem így sorvad

hamuvá ködábránd legmélyébe.

Hogy térhetnék vissza

hádészi kínzatásból?

Messze a fény,

távol a tőledmentes jövőm.

Már csak sivatagos képzelgés,

eltűnt az együtt és a csak veled.

Tán csak én reméltem

manifesztálhatatlan délibábját.

Mit hibáztam?

Mit vétettem?

Miért nem lépted át

édenkertünk küszöbét?

Nem várt más csak én,

díszdobozban boldogságod,

kéz a kézben vezércsillagoddal

és a biztonságos elégedettség.

Plédem mélybe vetem,

ablakom bezárom,

s ismét

párás üvegen át nézem

a világot…

Végezetül

zajos élet végén szédülve rogyadoztál

sziréna vágott mögéd, már omladoztál

intézted világod, félbemaradt a munka

fénysebes idő, nem várt a kaszás újra

féltél az odaáttól, szavad elakadt

akartál még, de jövőd titok maradt

sokkoló pillanat, szeretet hazavárt

nem hisszük most sem a sors szavát

raktárba rejtett a zavart világ

visszhang nélkül marad oly sok imád

közénk rontott a kíméletlen halál

zsákba tömve élted, cipő s kabát

feladtad, nem vívtad utolsó harcodat

rendszer rejtette el megfakult arcodat

távolból rendeltük tűzbe kopott tested

örökül hagytad ránk szívünkben lelked

álmokkal maradtál adós e világnak

terveztél még, csak ez róható fel hibának

emléked ezentúl Isten házában vigyázzuk

megőrzünk, fájdalmat lassan lerázzuk

sorsod kíméletlen kényszerű fintora,

járatlan maradt hosszan az út pora

döntött a sors, már eltelt az élet

nem járod tovább erdőt, kertet, rétet

múltad lassan szerte hordja a szél

utókor majd vágyakról, tettekről mesél

elnémultál

porrá lettél

csendburok körötted

minden

Napkeringő

Harsány tűzkorong lágyan enyész láthatár mögül,
bágyatag bojhokat lehel, lélekben visszarepül.

Színpadra robbanó titkok, izzik világok tánca,
beteljesül vélük természet leggyönyörűbb násza.

Deszkáin mindig más díszlet leng elénk,
folyton változó, végbe rohanó Földtekén.

Láthatáron e frigy hirtelen végzetébe tér,
vad színorgia emlékét hordja szerte szél.

Igaznak a hit valóságra áhított hősköltemény,
miként vakon hívőt sem győzhet más vélemény.

Gyászruhában tetszelgő bús világa ölelget,
mialatt fénytelen mélység karcolja végeket.

S túlon győzelemre lendíti ismét fegyverét,
merészen tárja világra hímzett köpenyét.

Méltósággal büszke örökkön hű udvarával,
elhinti lényünkre Istenből fakadó imával.

Teljessé falja semmin csüngő fénylő lyukakat,
azúrral festi végtelenségben tespedő urakat.

Elmémben messze

Nem hallom most hangodat, 

nem látom már arcodat,

álmomban még vártalak,

ébren nagyon vágytalak.



Nem múlik el a remény,

ha nem vár írott levél,

kívánni most oly kevés, 

hogy mindig velem legyél.



Sóhajom messze száll,

mint lassú, törpe vitorlás.

Járja búsan a végtelent

és a vége sincs réteket.



Kitartóan epedő szívem, 

nélküled már célom sincsen,

ne hagyd hát kedvesem,

keserűvé váljék életem.



Szállnék veled az égen,

tüzet raknék álló jégen,

nem lennék sosem tétlen,

feltüzelve kellőképpen.



Szétfolyó mindennapok,

elszórva gondolatok, 

pajzán áhított emlékek,

bárhol vagyok, kísérnek.



Marcangol a gondolat,

hiányzol, fáj, hasogat,

csókolnám még hasadat,

bámulnám szép arcodat.



Homlokomra karcolnám,

mellkasomra sajtolnám,

tarkómra felszegelném,

bőrömet kiszínezném.



Van fakó kietlen hiány,

törhetetlen apró talány.

Hiány, lélekben sebesít,

mit idő már nem gyógyít.

Ábrándozás pillanata

Pezsegős, ábrándos arcomat
fordítom rá messzi tájra,
nézek keresztül a semmin,
látom azon túl a mindent.

Ott látlak messze téged,
rólad pereg minden gondolat,
rajzolódik leopárd alkatod,
s vágyom zsongító hangodat.

Zörgő hangom eresztem feléd,
de mint villám, csap belém
a felismerés, hogy álmodom,
és nem szaladsz majd felém.

Nézek rád, szoborként, bárgyún,
robogsz hozzám halkan, sebesen.
Széttárom feléd esetlen karjaim,
de csak szellő lengeti keblemet.

Csak a hűvös érzete marad soká,
és a verejték szúrós bizsergése,
de belülről folyton perzseli,
szívem örökkön lágy melegsége.

Ködmélyben

Bújik a Hold, Nap is felhők mögött

…messze…

Szivárványon túl töri fejét a lét

…lesz-e?

 

Felhőtlenségben szemet vakító Nap

…te fényes!

Árnyas ködbe burkolva lágy alak

…oly regényes…

 

Légúton járnak kéz a kézben, körbe

…egymást nézve…

Haragtalan setét mögött, fényben

…tűzben égve…

 

Pára mögött tűnik mennybolt kékje

…itt van végre!

Ívet karcolva merészkednek messze

…vékony jégre…

 

Égnek kékje rávetül a vékony jégre

…végre, végre!

Halvány jégszilánk reppen fel a légbe

…égbe térve…

Valahol

Múló pillanat hullámzó tengerén terelget pókerarcú sorsom.
Bátor harcos valék, önvélemény. Hinném ez savam, borsom.

Vakon hunyorogva kutatom a partot, a pálmafás szigetet,
agyam nem lát, csak figyel, képtelen reményekkel hiteget.

Emészt, s fáj a jéghideg csobogás, a csontig maró napsugár.
Imbolyogva állok, óvatlan, tarkómon csámcsog a rút halál.

S mikor már dereng messzeségbe régóta vágyott kikötőm,
habokba merítem, s elhagyom, egyetlen, szálkás evezőm.

Kuszálva víz felett a levegőt, kalimpál sajgó fonnyadt karom,
egy sosem volt rév felé hajtom imbolygó, korhadt csónakom.

Legszebb pillanat

Fájó teste már rég tettre kész,
s a múlt kínja lassan odavész.
Testek csatája lehet túl kemény,
de lám világra ébred a jövevény.

Lassan indul sötétből a fényre,
véderőből ki az ítélőszékre,
éltet adó kéklőn szorítja kezem,
e pillanatra örökkön emlékezem.

Érkezik de még semmit nem remél,
vérük közös, most már külön él,
kuporog össze remegő kicsi lény,
felsír a világban egy új remény…

Ismét

Szunnyad a vulkán, kopott kövek napoznak ormán,
mint csonka gyertyák feszülnek egy kiszáradt tortán.
Bámulnak, dacolnak, már nem hat rájuk a vad orkán.
Kivárnak, hasalnak, mint mákszemek holt ember torkán.

Nappal és éjjel is unottfájón, űrfeketén virítanak,
letűnt, buzgó vérrel feltüzelt emlékeket tarkítanak.
Esőcsepp hull melléjük, de ott már semmi sem porzik,
mi egykor vakító vörösen izzott, széttespedve porlik.

Nagy ritkán, vésztjóslón, a mély mint a vad, torokból ordít,
akár a fűszeres sülthúsra vágyó éhgyomor, hangosat kordít.
Tétováz, elidőz, de már erősen kiadós ebédre vágyik.
Mélyben a tűz, fent a sivár táj, melyet lávakő lágyít.

Valami lentről szeretne látni, nyomja alá soktonnás szikla.
Valaki álmodott, keresi a rést, felfelé a fényre, vissza.
Tüzes vulkán mi volt egykoron, kilő, szétkarmolja az eget.
Felhőket rajzol, újra tájat rendez, mindent mit felégetett.