Godzsa-vers

Elszáradt regény

Állok, várok, emlékezem,
rosszra s minden kellemesre.
Tudatom időbe tárom.
Bambulok s még mindig várok.
Állva járok!
Járva állok?
Mint egy szellem.
Tehetetlen-telhetetlen a lelkem.

Figyelem e csendes tájban
örök nyugalomba száműzött apró telkeket.
Hallgatok, figyelek.
Csálén áll egy írott márvány,
virág, mécses, néznek árván.
Szél, hideg,
marja bőröm.
Rendezett hanton, apró rögök pihennek.
Komorság dédelget,
emlékeim pergetem.
Kusza hajamba ront néhány
kósza száradt falevél,
miközben korhadt rovartetemek
sunnyognak roszogva talpam alá.
Üzenet! Üzenet?
Cafrangos lelkem
még le nem tehetem.
Szemem előtt játszik pofátlanul a szél.
Követem, miként hajlik végtelenbe a szürkeség.
Fényes szelek!
Mára végleg megfakultak.

Kapkod a szél, szalad az ősz,
mardos a múlás testemen.

Hirtelen árad s néz le rám virtuóz csillagfedél,
egy már nem létező világ derengő fénye tolul felém.
Tán most látom az idő kezdetét.
Oldalról mellém szegődik csábító színorgia,
de túloldalt már zabálja a távolból érkező fekete éj.
Hamarost ő pusztul ismét fényár oltárán,
mint angyal és ördög örökös harca.

Fejem fent,
ragacs lent.
Sárban állok.
Nem zavar.
Valahol messze járok.

Ősök, korhadó képzelet,
voltatok s mára elkoptatok.

Itt az idő már szerte foszlott.
Emberek!
Akkor mégis mire várunk?

Látom a világot, de csak tükröt tart elém,
Istent áhítom én is éltem legfagyosabb telén.

Emlékemben atyai nagyapám mesél.
Fagyban vágott léket Balaton jegén,
olykor télen is nyáron is eltűntet pecázott.
Mily durva hasonlat a mára,
miként az érett vízbeholt, apró halakat hány e világra.

Anyai nagyapám.
Ő a hallgatag.
Csak hiányzó nagylábujjai meséltek.
Minden elfagyott!
Mily dermesztő, kegyetlen kényszer azon a tájon,
hol bő termést csak a kaszás aratott.
Onnét loholt haza dögvészen át.
Tudta! Szerelem, s jövője várja.

Magam is, kit annyira szeretnék…
kóválygok utána, gyilkos, jeges pusztaságban.
Vágyom Őt!
Mindig Őt! Őt! Őt! Őt!
Aztán a jövőmbe képzelt remény,
mely szobámnak dísze,
egykor a természet legszebb,
folyton satnyuló vágott virága…
végül fonnyadtan száműzöm a kukába.

Néha dobban, néha roppan.
Néha nevet, néha fáj.
Kínzó, gyötrő vágy
mi mindig rám talál.

Engednem kell teret az újnak
s a régi görcsök végre tán fellazulnak.

Temetni nem csak holt testeket kell!
Mindent mi élettelen,
nem a jelen létezése.

Megtorpanok harmatos, madárzajos újjászületésben.
A múló idő küszöbén tétován rezzenek
a múlni nem akaró hűvösségbe.
Nyomomban cammog. Nem ereszt.
Röpke pillanatra várok.
Az időben rekedni nem lehet.
Visszanéznék, mert kínzóan erős a vágy!
Inkább lehajtom, majd emelem fejem.

Derengő napsugár, nem kérdez,
felfalja testem
S továbblépve,
lágyan, büszkén szájon csókol a hajnal.

Napkeringő

Harsány tűzkorong lágyan enyész láthatár mögül,
bágyatag bojhokat lehel, lélekben visszarepül.

Színpadra robbanó titkok, izzik világok tánca,
beteljesül vélük természet leggyönyörűbb násza.

Deszkáin mindig más díszlet leng elénk,
folyton változó, végbe rohanó Földtekén.

Láthatáron e frigy hirtelen végzetébe tér,
vad színorgia emlékét hordja szerte szél.

Igaznak a hit valóságra áhított hősköltemény,
miként vakon hívőt sem győzhet más vélemény.

Gyászruhában tetszelgő bús világa ölelget,
mialatt fénytelen mélység karcolja végeket.

S túlon győzelemre lendíti ismét fegyverét,
merészen tárja világra hímzett köpenyét.

Méltósággal büszke örökkön hű udvarával,
elhinti lényünkre Istenből fakadó imával.

Teljessé falja semmin csüngő fénylő lyukakat,
azúrral festi végtelenségben tespedő urakat.

Elmémben messze

Nem hallom most hangodat, 

nem látom már arcodat,

álmomban még vártalak,

ébren nagyon vágytalak.



Nem múlik el a remény,

ha nem vár írott levél,

kívánni most oly kevés, 

hogy mindig velem legyél.



Sóhajom messze száll,

mint lassú, törpe vitorlás.

Járja búsan a végtelent

és a vége sincs réteket.



Kitartóan epedő szívem, 

nélküled már célom sincsen,

ne hagyd hát kedvesem,

keserűvé váljék életem.



Szállnék veled az égen,

tüzet raknék álló jégen,

nem lennék sosem tétlen,

feltüzelve kellőképpen.



Szétfolyó mindennapok,

elszórva gondolatok, 

pajzán áhított emlékek,

bárhol vagyok, kísérnek.



Marcangol a gondolat,

hiányzol, fáj, hasogat,

csókolnám még hasadat,

bámulnám szép arcodat.



Homlokomra karcolnám,

mellkasomra sajtolnám,

tarkómra felszegelném,

bőrömet kiszínezném.



Van fakó kietlen hiány,

törhetetlen apró talány.

Hiány, lélekben sebesít,

mit idő már nem gyógyít.

Ködmélyben

Bújik a Hold, Nap is felhők mögött

…messze…

Szivárványon túl töri fejét a lét

…lesz-e?

 

Felhőtlenségben szemet vakító Nap

…te fényes!

Árnyas ködbe burkolva lágy alak

…oly regényes…

 

Légúton járnak kéz a kézben, körbe

…egymást nézve…

Haragtalan setét mögött, fényben

…tűzben égve…

 

Pára mögött tűnik mennybolt kékje

…itt van végre!

Ívet karcolva merészkednek messze

…vékony jégre…

 

Égnek kékje rávetül a vékony jégre

…végre, végre!

Halvány jégszilánk reppen fel a légbe

…égbe térve…

Rejtező napsugár

Hegygerincen ülsz, s vágja húsod a szikla,

magvas gondolatok termőhelyének titka.

Látod tengered, messzeségbe húz tekinteted,

igyekszel, a békét magadban kell elhintened.

Elhagyatva figyeled az aranyló fodrokat,

kergetik a sugarak az aprón ringó habokat.

Magasan vagy, önnön világképed felett

magaddal, íly közelségben Isten is veled.

Megfejtést vársz tőle, pedig te vagy a könyv,

erőlködsz a létben, mint folyton csorduló könny,

Megrémülsz… látva vörös estruháját a Napnak.

Nem érted mi zajlik. Tán hazudtál magadnak?

Messze nyugvó korong már hűvösen figyel rád,

Emlékezel, kitartó hited mikor bontott vitorlát.

Tekinteted méláz egy bukdácsoló csónakon,

s mi a fényből már elbújt, az mardos karon.

Néhány gondolat mi benned gyötrőn cikáz…

bágyadttá, s reményvesztett vázzá aláz.

Hegyekbe burkolozó nappal várod a hajnalt,

közben a jeges fuvallat, rajtad keresztül kajtat.

Vágyó dobbanás a reményhez… örökbe csalt,

mert egy selymes érintés bizton a végbe halt.

Finom illatú, igéző tekintet őrületbe hajthat,

sosem volt tiéd, ezért csak pillanatig tarthat.

Mikor rajthoz álltál nem vártál sehol vigaszt,

mentséged legyen, örökkön vágytad az igazt…

Ismét

Szunnyad a vulkán, kopott kövek napoznak ormán,
mint csonka gyertyák feszülnek egy kiszáradt tortán.
Bámulnak, dacolnak, már nem hat rájuk a vad orkán.
Kivárnak, hasalnak, mint mákszemek holt ember torkán.

Nappal és éjjel is unottfájón, űrfeketén virítanak,
letűnt, buzgó vérrel feltüzelt emlékeket tarkítanak.
Esőcsepp hull melléjük, de ott már semmi sem porzik,
mi egykor vakító vörösen izzott, széttespedve porlik.

Nagy ritkán, vésztjóslón, a mély mint a vad, torokból ordít,
akár a fűszeres sülthúsra vágyó éhgyomor, hangosat kordít.
Tétováz, elidőz, de már erősen kiadós ebédre vágyik.
Mélyben a tűz, fent a sivár táj, melyet lávakő lágyít.

Valami lentről szeretne látni, nyomja alá soktonnás szikla.
Valaki álmodott, keresi a rést, felfelé a fényre, vissza.
Tüzes vulkán mi volt egykoron, kilő, szétkarmolja az eget.
Felhőket rajzol, újra tájat rendez, mindent mit felégetett.