Langymeleg estén, pihenem magam, ülve padon.
Készül elrabolni a semmi, robog velem, hagyom.
Zsákom mellettem, telve jó, s rossz emlékekkel.
Agyam kattog-recseg, dobog a szív, még nem vérzett el.

Folyton kínoz számtalan sosem múló gondolat,
közben a szellő, unottan kapirgál a lomb alatt.
Méla bánat koloncként toporog a nyomomban,
szilárdan miriád csatát megvívott koromban.

Parlagon hagyott számos szép, rongy, s rút szerelem,
ugrottam folyton negédes óceánba, de mind verem.
Mindóta hány tovatűnő hamvába holt szikra lángja,
aztán váltva még izzó parázs sem lobbantott lángra.

Az igaz érzés, vérvalószínben fakad, erőst dobban.
Nem tucat, nem átlag, nem fuvallatokra lobban.
Nem szerencsejáték, bűzös kocsmák tárgya ő,
mely csak balga ígéretekben szökkenhet elő.

Mind ködként szertefoszló vágyak netovábbjai.
Olykor lágyak, mámorító vonzalmak álmai.
Emlékemben örökkön szökő gepárdok marása,
taglózó csókok, bódító, boldog dimenzióhatása.

Megtagadtak, szerelmet, mézédesbe tűnő jövőt,
parlagon hagytak, szerelemkéjes-kétes gyötrőt.
Ámor nyila, te kegyetlen, lényünket kínzó dög.
Gyatra lázálom, tán valóság lényeged. Vergődök.

Szemhéjam mögött, zavartan kutatva mámorgok,
pillanatok átláthatatlan szövevényében tántorgok.
Az álmokat ébren ismétli az évek szürke folyama,
feltörő szennyet kerülő, tisztuló, illanó mámora.

Vágytam sokat, s kábán hagytam bűntelt lényemet,
sok helyütt hagytam szerteszét varratos szívemet.
Mind értetlen bánat-jámbor gondolatimba botlanak.
Mentem magam, akarva, sejtjeim feledést faljanak.

Most, biztos remény ragyog jólesőn melengetve.
Szemem hunyva, fényes kitartó, görcsök elengedve.
Maradtak emlékek, lélegzettöredékre boldogítnak,
foszlanak valóság közönyében, már csak okítanak.

Fájok e néktek ha meghalok, éltetek folyómedre más.
Értelmetlen e létem, hogy véletek sosem volt folytatás…
Nézzétek! Ősi kard mered most szívembe vájva!
Vérveres! …és forró! Nem nyíl. Gyönyörérzet, fájva.

Talán most. Érzem, nem kell tovább miértekkel élnem.
Bár, miért is kellene a miérteket értelmesnek vélnem.
Megint. Újra, vonz az ágy, folyton buzog bent a vágy.
Szívemből selymes meleg óvja lelkemet. Isten kardja lágy.

Létem értelmetlennek tűnne hiányoddal. Érzem. Más.
Akkor is, ha már… néha úgy tűnhet nem lesz folytatás.
Fuvallat jő, s kinyitom szemem, látón pirkadatra.
Hasadó éjburok, élet eredője aranyhidat sző a túlra.