Állok, várok, emlékezem,
rosszra s minden kellemesre.
Tudatom időbe tárom.
Bambulok s még mindig várok.
Állva járok!
Járva állok?
Mint egy szellem.
Tehetetlen-telhetetlen a lelkem.
Figyelem e csendes tájban
örök nyugalomba száműzött apró telkeket.
Hallgatok, figyelek.
Csálén áll egy írott márvány,
virág, mécses, néznek árván.
Szél, hideg,
marja bőröm.
Rendezett hanton, apró rögök pihennek.
Komorság dédelget,
emlékeim pergetem.
Kusza hajamba ront néhány
kósza száradt falevél,
miközben korhadt rovartetemek
sunnyognak roszogva talpam alá.
Üzenet! Üzenet?
Cafrangos lelkem
még le nem tehetem.
Szemem előtt játszik pofátlanul a szél.
Követem, miként hajlik végtelenbe a szürkeség.
Fényes szelek!
Mára végleg megfakultak.
Kapkod a szél, szalad az ősz,
mardos a múlás testemen.
Hirtelen árad s néz le rám virtuóz csillagfedél,
egy már nem létező világ derengő fénye tolul felém.
Tán most látom az idő kezdetét.
Oldalról mellém szegődik csábító színorgia,
de túloldalt már zabálja a távolból érkező fekete éj.
Hamarost ő pusztul ismét fényár oltárán,
mint angyal és ördög örökös harca.
Fejem fent,
ragacs lent.
Sárban állok.
Nem zavar.
Valahol messze járok.
Ősök, korhadó képzelet,
voltatok s mára elkoptatok.
Itt az idő már szerte foszlott.
Emberek!
Akkor mégis mire várunk?
Látom a világot, de csak tükröt tart elém,
Istent áhítom én is éltem legfagyosabb telén.
Emlékemben atyai nagyapám mesél.
Fagyban vágott léket Balaton jegén,
olykor télen is nyáron is eltűntet pecázott.
Mily durva hasonlat a mára,
miként az érett vízbeholt, apró halakat hány e világra.
Anyai nagyapám.
Ő a hallgatag.
Csak hiányzó nagylábujjai meséltek.
Minden elfagyott!
Mily dermesztő, kegyetlen kényszer azon a tájon,
hol bő termést csak a kaszás aratott.
Onnét loholt haza dögvészen át.
Tudta! Szerelem, s jövője várja.
Magam is, kit annyira szeretnék…
kóválygok utána, gyilkos, jeges pusztaságban.
Vágyom Őt!
Mindig Őt! Őt! Őt! Őt!
Aztán a jövőmbe képzelt remény,
mely szobámnak dísze,
egykor a természet legszebb,
folyton satnyuló vágott virága…
végül fonnyadtan száműzöm a kukába.
Néha dobban, néha roppan.
Néha nevet, néha fáj.
Kínzó, gyötrő vágy
mi mindig rám talál.
Engednem kell teret az újnak
s a régi görcsök végre tán fellazulnak.
Temetni nem csak holt testeket kell!
Mindent mi élettelen,
nem a jelen létezése.
Megtorpanok harmatos, madárzajos újjászületésben.
A múló idő küszöbén tétován rezzenek
a múlni nem akaró hűvösségbe.
Nyomomban cammog. Nem ereszt.
Röpke pillanatra várok.
Az időben rekedni nem lehet.
Visszanéznék, mert kínzóan erős a vágy!
Inkább lehajtom, majd emelem fejem.
Derengő napsugár, nem kérdez,
felfalja testem
S továbblépve,
lágyan, büszkén szájon csókol a hajnal.