Nyitom ablakom,
s plédem rázom magasából,
lebbennek róla mélybe
holt ígéretfoszlányok.
Etettél, tömtél ezernyi
nem létező finomsággal.
Nem születtek tettek, tervek.
Mégis múltak.
Székemen üresség várt,
plédre dobott kopott takaróm,
közte csalfa remény se várt.
Ültem, vártam.
Hívtalak, kértelek.
Tán üldöztelek. Reménytelve.
De ígérve sem teremtődött
mellém gazellaságod.
Piszok gyűlt,
be kell lássam.
Üres szavak,
meg sem fogalmazott
képzelhetetlen válaszok értek
nehezedő sziklateherré.
Hallgatás, tétova semmittevés
várni a szerelmet,
miben az ígéret is lanyha hazugság.
Gyalázat váratni, vezetni,
szóra sem méltatni,
ki aranyból kövezte
a számodra is szebb jövőt.
Királynő,
sőt Istennő lehettél volna.
Bizonytalan, reménytelen
sejtetésbe temetted
szépséges patyolat lényed,
Fájdalom,
rám testáltad,
magad boldog mivolta helyett.
Kínt hagytál,
rengeteget,
s csak kapkodom magam,
Miért hittem
számomra te lennél a minden?
Szívem így sorvad
hamuvá ködábránd legmélyébe.
Hogy térhetnék vissza
hádészi kínzatásból?
Messze a fény,
távol a tőledmentes jövőm.
Már csak sivatagos képzelgés,
eltűnt az együtt és a csak veled.
Tán csak én reméltem
manifesztálhatatlan délibábját.
Mit hibáztam?
Mit vétettem?
Miért nem lépted át
édenkertünk küszöbét?
Nem várt más csak én,
díszdobozban boldogságod,
kéz a kézben vezércsillagoddal
és a biztonságos elégedettség.
Plédem mélybe vetem,
ablakom bezárom,
s ismét
párás üvegen át nézem
a világot…