Nem hallom most hangodat, nem látom már arcodat, álmomban még vártalak, ébren nagyon vágytalak. Nem múlik el a remény, ha nem vár írott levél, kívánni most oly kevés, hogy mindig velem legyél. Sóhajom messze száll, mint lassú, törpe vitorlás. Járja búsan a végtelent és a vége sincs réteket. Kitartóan epedő szívem, nélküled már célom sincsen, ne hagyd hát kedvesem, keserűvé váljék életem. Szállnék veled az égen, tüzet raknék álló jégen, nem lennék sosem tétlen, feltüzelve kellőképpen. Szétfolyó mindennapok, elszórva gondolatok, pajzán áhított emlékek, bárhol vagyok, kísérnek. Marcangol a gondolat, hiányzol, fáj, hasogat, csókolnám még hasadat, bámulnám szép arcodat. Homlokomra karcolnám, mellkasomra sajtolnám, tarkómra felszegelném, bőrömet kiszínezném. Van fakó kietlen hiány, törhetetlen apró talány. Hiány, lélekben sebesít, mit idő már nem gyógyít.
