Month: január 2021

Napkeringő

Harsány tűzkorong lágyan enyész láthatár mögül,
bágyatag bojhokat lehel, lélekben visszarepül.

Színpadra robbanó titkok, izzik világok tánca,
beteljesül vélük természet leggyönyörűbb násza.

Deszkáin mindig más díszlet leng elénk,
folyton változó, végbe rohanó Földtekén.

Láthatáron e frigy hirtelen végzetébe tér,
vad színorgia emlékét hordja szerte szél.

Igaznak a hit valóságra áhított hősköltemény,
miként vakon hívőt sem győzhet más vélemény.

Gyászruhában tetszelgő bús világa ölelget,
mialatt fénytelen mélység karcolja végeket.

S túlon győzelemre lendíti ismét fegyverét,
merészen tárja világra hímzett köpenyét.

Méltósággal büszke örökkön hű udvarával,
elhinti lényünkre Istenből fakadó imával.

Teljessé falja semmin csüngő fénylő lyukakat,
azúrral festi végtelenségben tespedő urakat.

Elmémben messze

Nem hallom most hangodat, 

nem látom már arcodat,

álmomban még vártalak,

ébren nagyon vágytalak.



Nem múlik el a remény,

ha nem vár írott levél,

kívánni most oly kevés, 

hogy mindig velem legyél.



Sóhajom messze száll,

mint lassú, törpe vitorlás.

Járja búsan a végtelent

és a vége sincs réteket.



Kitartóan epedő szívem, 

nélküled már célom sincsen,

ne hagyd hát kedvesem,

keserűvé váljék életem.



Szállnék veled az égen,

tüzet raknék álló jégen,

nem lennék sosem tétlen,

feltüzelve kellőképpen.



Szétfolyó mindennapok,

elszórva gondolatok, 

pajzán áhított emlékek,

bárhol vagyok, kísérnek.



Marcangol a gondolat,

hiányzol, fáj, hasogat,

csókolnám még hasadat,

bámulnám szép arcodat.



Homlokomra karcolnám,

mellkasomra sajtolnám,

tarkómra felszegelném,

bőrömet kiszínezném.



Van fakó kietlen hiány,

törhetetlen apró talány.

Hiány, lélekben sebesít,

mit idő már nem gyógyít.

Ábrándozás pillanata

Pezsegős, ábrándos arcomat
fordítom rá messzi tájra,
nézek keresztül a semmin,
látom azon túl a mindent.

Ott látlak messze téged,
rólad pereg minden gondolat,
rajzolódik leopárd alkatod,
s vágyom zsongító hangodat.

Zörgő hangom eresztem feléd,
de mint villám, csap belém
a felismerés, hogy álmodom,
és nem szaladsz majd felém.

Nézek rád, szoborként, bárgyún,
robogsz hozzám halkan, sebesen.
Széttárom feléd esetlen karjaim,
de csak szellő lengeti keblemet.

Csak a hűvös érzete marad soká,
és a verejték szúrós bizsergése,
de belülről folyton perzseli,
szívem örökkön lágy melegsége.