Rejtező napsugár

Hegygerincen ülsz, s vágja húsod a szikla,

magvas gondolatok termőhelyének titka.

Látod tengered, messzeségbe húz tekinteted,

igyekszel, a békét magadban kell elhintened.

Elhagyatva figyeled az aranyló fodrokat,

kergetik a sugarak az aprón ringó habokat.

Magasan vagy, önnön világképed felett

magaddal, íly közelségben Isten is veled.

Megfejtést vársz tőle, pedig te vagy a könyv,

erőlködsz a létben, mint folyton csorduló könny,

Megrémülsz… látva vörös estruháját a Napnak.

Nem érted mi zajlik. Tán hazudtál magadnak?

Messze nyugvó korong már hűvösen figyel rád,

Emlékezel, kitartó hited mikor bontott vitorlát.

Tekinteted méláz egy bukdácsoló csónakon,

s mi a fényből már elbújt, az mardos karon.

Néhány gondolat mi benned gyötrőn cikáz…

bágyadttá, s reményvesztett vázzá aláz.

Hegyekbe burkolozó nappal várod a hajnalt,

közben a jeges fuvallat, rajtad keresztül kajtat.

Vágyó dobbanás a reményhez… örökbe csalt,

mert egy selymes érintés bizton a végbe halt.

Finom illatú, igéző tekintet őrületbe hajthat,

sosem volt tiéd, ezért csak pillanatig tarthat.

Mikor rajthoz álltál nem vártál sehol vigaszt,

mentséged legyen, örökkön vágytad az igazt…