Szunnyad a vulkán, kopott kövek napoznak ormán,
mint csonka gyertyák feszülnek egy kiszáradt tortán.
Bámulnak, dacolnak, már nem hat rájuk a vad orkán.
Kivárnak, hasalnak, mint mákszemek holt ember torkán.

Nappal és éjjel is unottfájón, űrfeketén virítanak,
letűnt, buzgó vérrel feltüzelt emlékeket tarkítanak.
Esőcsepp hull melléjük, de ott már semmi sem porzik,
mi egykor vakító vörösen izzott, széttespedve porlik.

Nagy ritkán, vésztjóslón, a mély mint a vad, torokból ordít,
akár a fűszeres sülthúsra vágyó éhgyomor, hangosat kordít.
Tétováz, elidőz, de már erősen kiadós ebédre vágyik.
Mélyben a tűz, fent a sivár táj, melyet lávakő lágyít.

Valami lentről szeretne látni, nyomja alá soktonnás szikla.
Valaki álmodott, keresi a rést, felfelé a fényre, vissza.
Tüzes vulkán mi volt egykoron, kilő, szétkarmolja az eget.
Felhőket rajzol, újra tájat rendez, mindent mit felégetett.