Ború, köd, hűvös kopárság… mar lélekig.

Szikkad a bőrredő, mint eltűnő lombtető.

Merengve mi szép volt, fájó a látvány,

a napfény is megszökött, az örök éltető.

 

Színtelen szürke vég majszolja a tájat,

a távolban varjak rekedten kántálnak.

Énekük égetőn tépi minden idegszálam,

dorgálón rám nézve, billegve mászkálnak.

 

Feltűnőn várnak, koszlott sorszámokkal,

akár a halál bús szelének bosszantó torzói.

Nem akarja senki, mégis a sorban állnak.

Figyelnek, s várnak rád a vég alantas hollói.

 

Elhaló szavak, derengőn parthoz futó ösvény,

mely az folyón keresztül vezet, felnéz az éghez.

Letaglóz a tudat, s nem érthetjük meg sosem:

oly rövid lét után miért rángatnak a révhez?