Tombol az érzelem,
benne az értelem.
Harcol a szív,
az elmém ellenem.
Ömlik a pusztulás
fertőző árja.
Mi lesz belőlem?
Múltból nézek a mára?

Elragad a kétely,
és vele a métely,
így fortyog lelkemben
az élet. Még élek?
Túl azon a folyón
megnyugodna-e énem?
Homokként szökik kezemből
mind, mit reméltem…

Markolom a semmit,
s ütöm az agyam,
valahol az úton
rég elhagytam magam.
Szívemet eldobtam
és már nem találom.
Ugyanúgy fáj minden,
ha magamban elzárom.

S majd.. a boldogság,
mint múló pillanat,
tűnődik az élet
keserű folyamán…