Alattomban gyilkol a váratlan hiány,
az üres fakó, megbánt, unott magány.

Lassan porrá zúzza létem az idő is,
már józanódva tisztul a vérző szív.

Lesújt néha, hirtelen a sors pallosa.
Elmém menekül. Néz, de nincs hova.

Vártam hosszan egy ritka pillanatra,
mint tűnő csillag nem várt pirkadatra.

Jövőbe láttam! Nincs már, rég elhagyott.
Hiánycikket gyártok, kezem is megkopott.

Nézve a tájat, már más jövőt gondolok,
csak valahogy múljanak zavaros holnapok.

Tudom boldog leszek, mégis haszontalan,
nem vagyok tétlen, s nem bátortalan.

Állok mereven, mint kopott dór oszlop,
lehetőség ez is, mi a múltba foszlott.

Ha Isten lennék, s bármit tehetnék,
akkor is csak az álmaim kergetném.