Csend honol a tájon, selypítő szél oson a fű tövében,
kiszáradt hangya nézi az eget, szorítja semmit ölében.
Bezúg egy gondolat, nem meri mondani, rezgeti arcát,
elhaló vélemény, pusztuló tervek, csiklandozzák talpát.
Lehull mellé a Nap egy darabja, rá a száradó homokra,
felcsillan, de perzsel, tervek, mit nem szorít marokra.
Elillant az élet, mert alant holt egy lelkes fénysugár,
odakacsint csillanó, bánaton üresen merengő szembogár.
Fejében tarka légvár, terveket szőtt foszló felhőre,
elszáradt jövő, mit apránként hőszellő taszít csak előre.