Halvány fénysugár mereng a múlton,
töredezett emléket idéz a pulton.
Fénylett a való egykori pillanat,
mára megtört színekopott kirakat.

karcoltak mellé tintából kusza jelt,
örök létnek vésték az időt s embert.
Ragyog még minek fehér színe maradt,
s foszlik sárgul minden apró darab.

Remegő kéz nyúl érte csillogó porban,
furcsa regények laknak minden sorban.
Szürke erek, foltok, száradt redők,
dolgozzák, pusztítják idővég erők.

Elidőz a szikkadt kéz olykor pillanatra,
simogatja látványt, karcot megvakarja.
Rámered a könny, egy kéz eltakarja,
zuhanna múltra, száraz ajk visszatartja.

Kavarog sok emlék rozsdás lefolyóban,
belevesző pernyék egymással elhalóban.
Nehéz a látvány, zsibbad a deres tarkó,
foszlány csupán a pusztában inaló vadló.

Feltör a sikoly papíron foltos arcból,
mosolyt robbant elő szürke szembogárból.
Rég várt finom illat szakad az agyból,
karcos a hang, gyönyör régvolt szájból.

Kit egykor temetett, sohasem feledett,
nélküle csak tört szilánk lehetett.
Ürességet simagató kéz megrándul hirtelen,
könny hull a nőre, át utolsó leheleten.