Tartalommal telt arcomon,
csukott számmal muszáj mondanom,
mily plazmaszerű most alkatom,
életnek zamatát kellene hordanom.

Sekélyes világ zajától távolodom,
csak akkor állok, ha nincs már dolgom,
figyelem a nesztelenséget magamon,
nem mozdulok, csak némán mordulok.

Egy szó formálódik száraz ajkamon,
lehetetlen magamban tartanom,
kitör a sűrű ködbe, át a szájamon:
Nem értem! Ez másnak csak szánalom.

Mondtam már sokszor, mindig is vállalom,
tartottam terhet folyton a vállamon,
mi lett volna ha? Már sosem láthatom,
látom a jövőt és mégsem várhatom.

Csak egy szó volt mit kellett mondanom,
érzelmek számára mégsem volt oltalom,
karcolva hatolt feléd a dallamom.
Kérdőjel, mit meg kell most tartanom.

Gyűrődve porlad mind a tartalom,
emléket szépnek magamban meghagyom.
Ha ebből valamit jövőmnek kell mondanom,
mások kenjék sárral? Én ezt nem hagyom.

Virrasztok, ha megszürkül nappalom,
mert egyszer visszatorzul amőba alkatom.
Te! Szép emlékként hallgatom
az tökéletes, ha sosem kell mondanom.

Majd egyszer még, én így gondolom,
lesz még egy újabb alkalom,
és végtelen türelemmel várhatom,
ne kelljen a jövőben sem ártanom.