Egyedül, mint fűszál a sivatagban,
hajlongsz vérgőzillatú széltől.
Tűröd égető homokszemek támadását.
Apránknét zabálja bőröd.
Megvakít! Lassan, fájón,
míg kővé száradsz a nap alatt.
Mindehol izzó fény, s mégis…
elhatalmasodik a homályzóna.
Nincs árnyék, se karó, se hűs,
nem akarod, de folyton csak tűrsz.
Nézlek… Légző holtnak tűnsz…
Szénné vált talpad alatt,
lassan tükörré olvad a táj,
s észre sem veszed, valami fáj…
Minden észrevétlen körötted,
s kéretlenül, mit nem kívánsz,
gömbbé formálódik a délibáb…
Nézed homorú tükörben magad,
odaát, a kinti domború íven túl,
rontanak feléd sötétlő szavak.
Robbannak, pusztítják világod.
Nyüszögve sunnyognak burkod körül,
árnyak is kenik a bűzlő szart,
ennek a többség mindig is örül…
De az ezüstfényen semmi repedés,
mégis, szivárog valami befelé.
Állod a végtelenbe nyúló próbát,
belülről tákolod, véded a levegőd.
Sosem létezhet e világban senki,
kinek bensőd biztosan kitárod…