Feledve szeretem,
szeretve feledem…
Szeretem, pedig már nem tehetem…
Feledem, de még mindig szeretem…
Szeretni, s feledni,
untalan ránézni,
képzelten bámulni,
folyton csak tévedni,
szeretve tévedni,
eszemet örökké elvenni…
Nézem őt…
Nézem magam…
Csendben vakarom a leomlott falat.
Ujjam kopik, kezem fárad,
agyam bomlik, szavam csuklik,
elmémben a kép égve marad.
Nem szikra ez, folyton lángol,
fújom el, mégis lobban,
távolodva még forróbban.
Lapátolom köré, s rá a jeget.
gyártom a fagyot, hideget,
de mindig csak azt érzem…
a gyilkos meleget.
Emészti lelkemet,
hamvasztja szívemet,
végére gyárt balga beteget,
kancsali képeket,
de közben látni szépeket,
borzongós emléket.
Mára egy újabb énképet…
Fejbevág, zsigerel!
Utálatos szerelem!
Szeretném feledni…
Feledném szeretni…
Halnék, ha tehetném…
Fájóan végtelen teher,
sehossza égtelen meder,
az idő is kínoz,
kíméletlen seper,
nem marad más:
feledve szeretni…
Szeretni! Aztán meg feledni!

Feledni?