A lét e lény furcsa árnyalat,
akár a hős az ágy alatt,
átkozom kísértő vágyamat,
kidobni mindent mi nem támogat.

Kemény fényben sejlik lágy alak…
rezgő kontúrral. Jő vagy tán elhalad?
Elvész a szürke szín is hamar,
csak sejtéspillanat mi megmarad.

…de fogom és szorítom
…most magamnak ordítom
…majd szemem elé fordítom
…már megint csak torzítom
…holnap kobakom kondítom
…mindig szívemet fájdítom

Letenném terhem és taposnám,
eldobnám szívem, ne tapossák.

De mint a gaz visszanő,
súlyosabban terhelő,
túl mélyre nőtt gyökérzet,
szétszabdalva figyel…
Ő az önérzet!

Miként a reménytől telve
annyiszor várt alak,
haladva dzsungelen át,
fel az égbe, szalad…

Körötte már minden vak marad,
s nő vele hatalmas árnyalak…