Nézem a témám
figyelem némán
minden mi néz rám
megtapad léhán
átjárja vénám
bizserget bénán
kacsintva lép rám
kedvenc kis témám
kiáltok: hé mán!
visszhang jő, én-ám
figyellek, nézz rám!
Pirkadat kezdetén, mikor csipked a hűvös a lenge ing alatt. Komótosan lépdelve, szinte már pihenve. Nem sietve, minden pici rezdülést barátsággal figyelve. A lassan erősödő tiszta fényben, olyan a természet, mintha pihenne Isten, miután megteremtette az emberi világot. Ilyenkor erősödik az érzés, fokozatosan, lágyan, de egyre kikívánkozóbban, hogy meg kell örökíteni mindazt, ami van, ami szép. Mindent ami érzéseket kelt. Továbbadni másoknak, érezzék ők is. Érezzék és lássák, mit fest a fény, s mit látok én. Kis fantáziával is beleélhető piciny világunk, abba a másikba. Abba a nagy végtelenbe. Amely egyébként mindenkié, csak egyénenként másként látjuk. Más szűrőkön. Mert mindenhez kellenek az érzések. Ha némely negatív érzést semlegesíteni lehet egy pillanattal, melyet megmutathatok és ez magamból is árad, akkor már megérte a kattintás. Megérte, hogy világgá kürtöltem, nem csak azt a kis momentumot, hanem az éppen aktuális érzésemet. Is. Napközben, mikor már a bensőt is átmelengette a kellemes fénysugár, azon morfondírozok, ha Isten lehetnék, hagynám, hogy a világ önnön magától teremtődjék. A lassút felváltják a határozott léptek. Intenzívebben figyelve, még több dolog tűnik szembe. Szaporodnak, változnak vagy éppen eltűnnek. Minél hosszabb a megtett út, annál biztosabbak a léptek. Most már tapasztaltan, bátran igyekszem a naplemente irányába. Megvárjuk azt is. Mert kell az is. S, ha lesz még rá erő, becserkészem az éjszaka fényeit is.
photo by Laura Kovács